Duray Mik­lós

Már száz­hat­van éve éne­kel­jük nem­ze­ti him­nu­szun­kat

El­hang­zott a szõdemeteri re­for­má­tus
temp­lom­ban, 2004. au­gusz­tus 6-án

Ami­kor hi­va­ta­los al­kal­mak­kor a ma­gya­rok aj­ká­ról még a „Gott erhalte” hang­zott, és ami­kor né­pünk ró­mai ka­to­li­kus fe­le­ke­ze­tû ré­sze áhí­tat­tal, de szo­mo­rú­ság­gal tel­ve éne­kel­te a „Bol­dog­as­­szony Anyán­k“ - at, Köl­csey Fe­renc, egy re­for­má­tus köz­ne­mes meg­ír­ta Him­nusz c. köl­te­mé­nyét.

Va­jon sej­tet­te-e, hogy azon a ja­nu­á­ri na­pon nem­ze­tünk leg­szen­tebb éne­két, nem­ze­ti imád­sá­gun­kat ve­ti ép­pen pa­pír­ra? Alig­ha! No­ha nyil­ván­va­ló volt szá­má­ra is, hogy mû­fa­ji­lag olyan ver­set köl­tött, amely a nem­zet­nek ön­ma­gá­val kap­cso­la­tos ér­zé­sét volt hi­vat­va ki­fe­jez­ni. Egy olyan ál­la­pot­nak lí­rai tük­rö­zé­sét, ame­lyet leg­újab­ban né­me­lyek – elég bu­gyu­tán – sors­ta­lan­ság­nak ne­vez­nek, ahe­lyett, hogy a lé­nye­gi va­ló­sá­got mon­da­nák és ma­gá­ra­ha­gya­tott­ság­nak, az is­te­ni gond­vi­se­lés­bõl ki­re­kesz­tett ál­la­pot ér­zé­sé­nek ne­vez­nék.

Him­nu­szunk köl­te­mé­nyé­nek meg­szü­le­té­se­kor ép­pen át­ala­ku­ló­ban volt a nem­zet. Köl­csey krisz­tu­si élet­ko­rá­nak évé­ben, 1823-ban a gon­do­lat és a szel­lem már át­lép­te a ren­di­ség ha­tá­rát. Köl­csey nem­ze­ti­leg be­ol­tott eu­ro­pé­er­ként szem­be­ke­rült a nyelv­újí­tás ko­rai kor­sza­ká­nak Ka­zin­czy kép­vi­sel­te koz­mo­po­li­tiz­mu­sá­val. Ek­kor kezd­te fel­vál­ta­ni a la­tin­nak, mint az ad­dig nem­zet­kö­zi­leg hasz­ná­la­tos nyelv­nek az uni­ver­za­liz­mu­sát, il­let­ve az új bi­ro­dal­mi szel­le­met kép­vi­se­lõ né­met nyel­vi uni­for­mis an­ti­té­zi­se, a tör­té­ne­lem, a kul­tú­ra és a nyelv egy­más­ra kap­cso­ló­dá­sá­ból ki­ala­ku­ló új nem­zet­esz­me, az ahány nyelv, ahány kul­tú­ra, an­­nyi nem­zet, an­­nyi kü­lön­bö­zõ vi­lág, an­­nyi sa­já­tos egye­te­mes­ség ér­ték-vi­szony­la­gos­sá­ga.

A ma­gyar köl­té­szet­ben azon­ban alig ven­ni ész­re ezt a tár­sa­dal­mi, nem­ze­ti, fi­lo­zó­fi­ai át­ala­ku­lást, hi­szen szin­te ugyan­úgy szõt­te át a nem­zet­fél­tés, akár Ba­las­si Bá­lint, akár Zrí­nyi Mik­lós po­é­zi­sét, mint Köl­csey vagy Vö­rös­mar­ty köl­te­mé­nye­it. Csu­pán a szem­lé­le­ti gaz­da­go­dást, a nem­zet­fél­tés oka­i­nak sza­po­ro­dá­sát és a kor­szel­lem ha­tá­sát le­het ész­lel­ni, de a lé­nyeg ma­rad: a nem­ze­tért ér­zett ag­go­da­lom.

Köl­csey lel­ki­vi­lá­gát a Him­nusz meg­írá­sa­kor még a ro­man­ti­kus ke­se­re­dett­ség, a szin­te ön­pusz­tí­tó ki­lá­tás­ta­lan­ság ér­ze­te ha­tot­ta át, ezen a han­gon szólt köl­tõi lant­ja. A bal­sors ér­zé­se nem köl­tõi túl­zás, ha­nem tör­té­nel­mi va­ló­ság volt a ma­gyar fel­vi­lá­go­so­dás moz­gal­má­nak bu­ká­sa után, hi­szen a ma­gyar szel­le­mi­ség leg­jobb kép­vi­se­lõ­it be­bör­tö­nöz­ték, a köz­ne­mes­sé­get, mely fõ­leg pro­tes­táns volt, el­nyom­ta a ha­ta­lom, mert el­len­fe­let lá­tott e feltö­rek­võ, ne­ki el­len­ál­ló, pol­gá­ro­so­dó új tár­sa­dal­mi osz­tály­ban. Ezért a le­he­t leg­ter­mé­sze­te­sebb mó­don ké­ri Köl­csey az Is­tent, hogy szán­ja meg a nem­ze­tet hi­szen el­esett­sé­gé­vel, ku­dar­ca­i­val, szám­ta­lan bal­si­ke­ré­vel meg­bûn­hõd­te már nem­csak a múlt bû­ne­it, ha­nem a jö­võ­ben el­kö­ve­ten­dõ­ket is. Ez a fohászat azon­ban még va­la­me­lyest de­rû­lá­tás­ra vall. A Him­nusz vers­pár­já­ból, a Vanitaatum vanitasból már hi­ány­zik ez a bi­za­ko­dás, ab­ban min­dent hi­á­ba­va­ló­nak ítél, még a bal­sor­sot is.

A mû­ve­lõ­dé­sünk­ben já­rat­lan em­ber Köl­cseyt akár egy­ver­sû köl­tõ­nek is hi­he­ti, mert a Him­nusz nem­ze­ti him­nu­szunk­ká vá­lá­sa mi­att szin­te ma­ga alá te­per­te egész élet­mû­vét, pe­dig en­nek gon­do­la­ti­sá­ga – pró­zai mû­ve­ié, po­li­ti­kai esz­me­fut­ta­tá­sa­ié, par­la­men­ti be­szé­de­ié – sok­kal sú­lyo­sabb, mint köl­tõi mun­kás­sá­gáé.

A Him­nusz meg­írá­sá­nak ide­jén még nem lát­szott, hogy bár a szel­le­mét ha­tal­mi esz­kö­zök­kel vis­­sza­szo­rí­tot­ták, fel­tar­tóz­tat­ha­tat­lan volt a fej­lõ­dés és a nem­zet ki­bon­ta­ko­zá­sa. Egyéb­ként min­den el­nyo­más el­mú­lá­sá­nak és min­den új­já­a­la­ku­lás­nak ez az oka. Ez kö­vet­ke­zett be Köl­csey szel­le­mi ér­le­lõ­dé­sé­nek de­lén, a „ha­za­ta­lá­lás” ide­jén a re­form­kor be­kö­szön­té­vel. Ezért vál­ha­tott ere­den­dõ kri­ti­ku­si ma­ga­tar­tá­sa és mér­he­tet­len ha­za­sze­re­te­te ré­vén en­nek a kor­nak mérv­adó, prog­ram­al­ko­tó ma­gyar gon­dol­ko­dó­já­vá és az új nem­zet­esz­me egyik ki­mû­ve­lõ­jé­vé.

A re­form­kor szel­le­mé­tõl át­hat­va, a po­zso­nyi Or­szág­gyû­lés­ben el­mon­dott len­gyel­pár­ti szó­nok­la­ta után 1831-ben ír­ta le Köl­csey a re­form­kori ak­ti­viz­mus leg­fon­to­sabb, prog­ram­adó gon­do­la­tát:

„Ré­gi kor ár­nya fe­lé vis­­sza­me­ren­ge­ni mit ér?

Mes­­sze jö­ven­dõ­vel ko­mo­lyan vess öszve je­len­kort;

Hass, al­koss, gya­ra­píts: s a ha­za fény­re de­rül!”

Köl­csey ars po­e­ti­cá­ja és ars politicája há­rom pil­lér­re épült. Az egyik volt a nem­zet – ez a pil­lér a Him­nusz ál­tal ha­gyott örök nyo­mot ben­nünk. A má­sik a jö­võ­ért cse­lek­võ, lan­ka­dat­lan kri­ti­kai ak­ti­viz­mus. A har­ma­dik a ha­za. Ez utób­bi­nak gyé­mánt­ba vé­sett mon­da­ta tíz év­vel a Him­nusz után szü­le­tett:

„Négy szócs­kát üze­nek, vésd jól ke­be­led­be s fi­ad­nak

Hagyd örö­kül, ha ki­hunysz: A ha­za min­den elõtt!”

Ezt az üze­ne­tet foly­tat­ta Pe­tõ­fi Sán­dor 1846-ban a for­ra­da­lom elõ­hír­nök­ének te­kint­he­tõ gon­do­la­tá­val „Ha­za csak ott van, hol jog is van, / S a nép­nek nincs jo­ga”.

Köl­csey élet­mû­vé­nek lé­nye­gét ta­lán Szerb An­tal sum­máz­ta mind­ed­dig leg­ta­lá­lób­ban: „A ha­za­sze­re­te­tet õ emel­te fel a fi­lo­zó­fi­ai gon­do­lat és a val­lá­si vi­lág­kép sík­já­ba, õ ta­lált sza­va­kat a ma­gyar ide­a­liz­mus szá­má­ra, õ al­kot­ta meg a nem­zet imá­ját”.

De Köl­csey ré­vén, a ha­zá­val és a nem­zet­tel kap­cso­la­tos gyöt­rel­me­i­nek idõt­len­sé­gét iga­zol­va te­gyünk egy idõ­uta­zást, és kép­zel­jük el, hogy a köl­tõ száz év­vel ké­sõbb szü­le­tik és a Him­nuszt 1923-ban gyön­gyö­zi pa­pír­ra. Ír­ha­tott vol­na-e mást, mint 1823-ban? A tri­a­no­ni tra­gé­dia után alig­ha jö­het­tek vol­na elõ tol­la alól más ér­zel­mek, mint a ma­ga ko­rá­ban. Ezt iga­zol­ni is le­het. Az 1920-as évek ma­gyar iro­dal­ma Ba­bits­tól Ju­hász Gyu­lán és Ka­rin­thy Fri­gye­sen át Re­mé­nyi

Sán­do­rig a nem­zet ál­la­po­tá­ról szól­ván egy­be­cseng Köl­csey száz év­vel ko­ráb­bi sza­va­i­val. De Köl­csey Fe­renc ko­rá­tól – 1838-ban halt meg hir­te­len – csak­nem száz­húsz év­vel ké­sõbb az egyik, tõ­le sok­kal lí­ri­ku­sabb köl­tõ­utód­ja, Nagy Lász­ló az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom vér­be­foj­tá­sa után egy sze­rel­mes vers­nek ál­cá­zott köl­te­mé­nyé­ben a hu­sza­dik szá­za­di ma­gyar iro­da­lom egyik leg­sú­lyo­sabb tár­sa­da­lom­po­li­ti­kai al­le­gó­ri­á­ját fo­gal­maz­ta meg, a ro­man­ti­ku­so­ké­val ve­te­ke­dõ két­ség­beesett kér­dés­ként:

„Lé­tem, ha vég­leg le­me­rült,

ki ret­ten­ti a ke­se­lyût!

S ki vi­szi át fo­gá­ban tart­va

A Sze­rel­met a túl­só part­ra!”

Mit mond köl­tõnk száz­ti­zen­nyolc év­vel Köl­csey ha­lá­la után eb­ben a szim­bo­lis­ta ver­sé­ben? De mit mond­hat­na száz­hat­van év­vel a Him­nusz óbu­dai be­mu­ta­tá­sa után? Alig­ha mást! Mert kit kell át­vin­ni fo­gá­ban tart­va a túl­só part­ra a csó­nak­ját vesz­tet­te ré­vész­nek vagy a ví­zi men­tõ­nek? A nem­ze­tet. Mert a nem­zet ve­szély­ben van, mint már év­szá­zad­ok óta, és Zrí­nyi azt a meg­ol­dást ja­va­sol­ta a ve­szély el­há­rí­tá­sá­ra, hogy ahá­nyan va­gyunk, köl­töz­zünk át az At­lan­ti-óce­án túl­só part­já­ra.

Köl­csey a ha­zá­ról még egy­ér­tel­mû­en úgy gon­dol­ko­dott, mint a nem­zet ott­ho­ná­ról, mert ez a ket­tõ oszt­ha­tat­lan volt. Száz év­vel a Him­nusz szü­le­té­se után a nem­zet és a ha­za kö­zé – Tri­a­non mi­att – egy ál­lam­jo­gi diszk­re­pan­cia fe­szült. Szerb An­tal így írt Köl­csey­rõl 1934-ben „Aki a ha­zá­ját tett­erõ­sen sze­re­ti, tel­je­sí­ti em­be­ri kö­te­les­sé­gét a föl­dön”. Ezt ma, 2004-ben, Köl­csey idõ­sze­rû­sé­gét is fi­gye­lem­be vé­ve én úgy lá­tom: ha sze­ret­jük nem­ze­tün­ket, új­ra­te­remt­het­jük a ha­zán­kat, hogy vég­re jöj­je­nek ránk víg esz­ten­dõk.