Lampérth Me­lit­ta

Haj­na­li Szi­vár­vány

„…az örök kör­for­gás
hí­vott élet­re

a cso­da a fény fe­lé
emelt… “

Rostás-Farkas György ­

Arany bú­za­szá­lak búj­nak meg a bar­na rö­gök közt. A Nap fel­kö­nyö­köl a ho­ri­zont szé­lé­re; lá­ba­i­val a Vi­lág má­sik szeg­le­tén to­pog. Elé­ge­det­ten kör­be­sé­tál­tat­ja te­kin­te­tét Bi­ro­dal­mán, vé­gül me­leg mo­sol­­lyal, na­ran­csos pa­lást­ban be­lép Új Vi­lá­gá­ba.

Ülök az au­tó­ban; ma­gá­val ra­gad a sze­mem lát­tá­ra szü­le­tõ szí­nek já­té­ka a me­leg-sár­ga se­lyem­be öl­tö­zött ég­al­ján. Óva­to­san fé­ke­zek...

Há­lá­val tölt el, hogy ne­kem min­den nap Cso­dá­val kez­dõ­dik: a Fény já­té­ká­val vál­to­zó ezer­ar­cú táj tük­ré­ben. Mo­so­lyog­va is­­sza sze­mem a szi­vár­vá­nyos vi­dám­sá­got.

A töb­bi au­tós ólom­súl­­lyal dö­cög az úton. Nem ér­tik cso­dál­ko­zá­som. Ne­kik min­den reg­gel ugyan­olyan der­medt, szín­te­len, mint az asz­falt, amin ara­szol­gat­nak. Ha fel­emel­nék fe­jü­ket, fel­tá­rul­na a vi­lág ezer ap­ró mo­za­ik cso­dá­ja... ha nem a szür­ke­sé­get bá­mul­nák. A „jól be­vált, ki­szá­mít­ha­tó” út­vo­nal­ra ta­pasz­tott vö­rös, ál­mos sze­mek­kel vár­ják, hogy a ke­resz­te­zõ­dés­ben pis­lo­gó lám­pa zöld­je me­cha­ni­ku­san en­ge­délyt ad­jon a to­vább­ha­la­dás­ra.

...automatikus fé­ke­zés: elõ­re (is) kel­le­ne fi­gyel­nem! A friss reg­ge­li fu­val­lat kó­sza esõ­csep­pe­ket ver szél­vé­dõm­nek. Elõt­tem né­hány vat­ta-fel­hõ uta­zik sze­lek szár­nyán sza­ba­don. Há­tam mö­gött a vö­rös-arany nap­su­ga­rak meg­csik­lan­doz­zák az óvat­la­nul fe­lé­jük re­pü­lõ kris­tá­lyos csep­pe­ket. Azok csi­lin­ge­lõ ne­ve­tés kö­ze­pet­te ma­guk­ba zár­ják a Fényt. Fur­csa fri­gyük­kel Szi­vár­vány íve tá­rul elém – egyik pil­lé­re a MÚLT mo­za­ik­ja­i­ból szõtt: me­sék, il­la­tok, örök­sé­gek, bá­nat és öröm Em­lék­ké fo­nód­nak ös­­sze ben­nem.

Au­tóm to­va­su­han, mint a vá­rat­la­nul elém top­pa­nó Égi Fény meg­fog­ha­tat­lan pá­rá­ja... a má­jus me­len­ge­tõ él­mé­nyei meg­der­med­nek: Mint egy ru­hát, le­ve­tik vib­rá­lá­su­kat, for­ró, ma­gá­nak kö­ve­te­lõ érin­té­se­i­ket, tü­rel­met­len te­kin­te­tü­ket, idõt­len­sé­gü­ket. Le­he­let­vé­kony le­nyo­ma­tuk a Múl­té – élet­te­len mas­­szá­vá áll­nak ös­­sze, s mint Rodin szob­ra, már­vány öle­lé­sük moz­du­lat­lan­ság­ra kár­hoz­ta­tott.

Az Eget Föld­del ös­­sze­kö­tõ Híd má­sik pil­lé­re a JÖ­VÕ rej­te­kén áll... amíg ezen me­ren­gek, a sem­mi­bõl hir­te­len sú­lyos Fel­hõk tor­nyo­sul­nak; ég­zen­gés kí­sé­re­té­ben vil­lá­mok kor­bá­csol­ják a Pa­ra­di­cso­mi tá­jat.

– Is­mét itt az ide­je tisz­táz­ni a Dol­go­kat a Föl­dön – csó­vál­ja meg fe­jét a Te­rem­tõ, s jól nya­kon ön­ti ak­va­rell fes­té­ké­vel a za­va­ros, pisz­kos-szín tá­jat. Az esõ vé­gül el­mos­ta a Cso­da Ka­pum. Va­jon át­ju­tot­tam-e alat­ta? A lel­kem­ben félt­ve õr­zöm e me­sés Híd egyik pil­lé­rét, ami a Múlt­ban gyö­ke­re­zik. A Jö­võ­ben vá­ra­ko­zó pil­lért Va­la­ki­re rá­bíz­tam, hogy Õ vi­gyáz­zon rá mind­ad­dig, míg szí­nek, il­la­tok, em­lé­kek hal­ma­zá­ból fá­rad­ha­tat­la­nul fel­épí­tem új­ra a JE­LEN len­ge ívét.

Szél ke­re­ke­dik a táj fe­lett, tisz­tá­ra söp­ri a ha­mu­szín ég­bol­tot. A Nap pa­lást­ja a Föl­dön he­ver. Nyo­ma sincs az égi há­bo­rú­nak. Meg­tisz­tul­va új­já­szü­le­tett a Ter­mé­szet.

– Szi­vár­vá­nyos Szép Na­pot Em­ber! – kö­szön­ti a Reg­gel fris­sen mo­sott, vi­lá­gos­kék ru­há­já­ban az Éb­re­dõ­ket.