Rostás-Farkas György

A cigányok sorsa

vagy sorstalansága

Hogy ezer év sok vagy ke­vés, azt nem tu­dom, de azt tu­dom, hogy a ci­gá­nyok az­óta Eu­rópa pol­gá­rai. A sor­suk olyan, ami­lyen.

Sza­ba­dok, sors­ta­la­nok, ha­zát­la­nok. Mit is sze­ret­nék ez­zel mon­da­ni? So­kat is, meg nem is. Én, mint õse­im is, mesemondó­nak szü­let­tem, s több év­ti­ze­de csak mon­dom és mon­dom… Az tör­té­nik ve­lünk, ci­gá­nyokkal, ami a me­sé­ben szo­kott történ­ni, va­gyunk is meg nem is, ad­nak is meg nem is. De mit is? Aján­dé­kot vagy ala­mizs­nát? Hát ez itt a kér­dés.

Azt mond­ta egy nagy em­ber pe­dig Õ nem me­se­mon­dó volt, mint én, hogy nincs si­ke­res Eu­ró­pa si­ke­res ci­gá­nyok nél­kül.

Hát, ez az, Höl­gye­im és Ura­im! Mi is meg­let­tünk szó­lít­va. Igaz, az utol­só pil­la­nat­ban, de még van esé­lyünk, hogy meg­fog­ják a ke­zün­ket, és az ur­ná­hoz ve­zes­se­nek ben­nün­ket.

Jám­bor faj­ták va­gyunk, me­gyünk aho­vá hív­nak, s sza­vazunk, ahogy kell. Tud­juk, mert le is ír­ták ne­künk, hogy ál­lamal­ko­tó té­nye­zõk va­gyunk, mi ci­gá­nyok is. Ha na­gyot gon­dolnánk, lét­szá­munk alap­ján le­het­nénk kor­mány­al­ko­tó té­nyezõk is, va­gyis nél­kü­lünk nem le­het­ne kor­mányt ala­kí­ta­ni.

Nagy sors a ci­gány sors, szok­ta volt mon­da­ni Gyur­ko­vics Ti­bor, a Mes­ter. A tör­té­ne­lem mos­to­hán bánt ve­lünk, ben­nün­ket, „új ma­gya­ro­kat” Má­ria Te­ré­zia óta ki­fe­lej­tet­tek a „Jó­nak asztalához“ szó­ló meg­hí­vó­ból, min­den­fé­le föld, és egyéb osz­tás­ból.

Mi va­gyunk az okai, szok­ták mon­da­ni, mert nem áll­tunk be a sor­ba. No­mád vá­gya­ink­kal, sza­bad­ság­hoz szo­kott lel­künk
kel és élet­vi­te­lünk­kel nem tud mit kez­de­ni a ci­vi­li­zált Eu­ró­pa.

Le­het, hogy sok­szor sa­ját ma­gunk sem. A rög­höz kö­tött­ség a ci­gá­nyok­nak min­dig ne­he­zen ment.

Habs­burg Jó­zsef fõ­her­ceg, a ci­gá­nyok nagy ba­rát­ja so­kat tett ér­tünk, azért, hogy le­te­le­pít­sen, ér­de­mes mun­ká­ra fog­jon, jó irány­ba te­rel­je za­bo­lá­zat­lan vá­gya­in­kat.

Var­jú­ból pa­csir­tát akar for­mál­ni? - ve­tet­ték sze­mé­re a ci­gá­nyok, pe­dig még a nyel­vün­ket is meg­ta­nul­ta, szó­tárt és nyelv­köny­vet írt, hogy le­gyen mi­bõl ta­nul­nunk.

Há­lát­la­nok len­nénk? Vagy csak ön­tör­vé­nyû­ek? Le­het, hogy még nem lát­tuk be, mi a jó szá­munk­ra, s mer­re ve­zet a jö­võ út­ja? A hu­szon­ne­gye­dik órá­ban va­gyunk. Most kel­le­ne be­bi­zo­nyí­ta­nunk, hogy ös­­sze­tar­to­zunk. Hogy tud­juk , mit ál
mond­tunk meg gyer­me­ke­ink, családjaink szá­má­ra, s ezért ten­ni is tu­dunk, még­hoz­zá együtt.

Az ígé­re­tek csak ígé­re­tek ma­­rad­tak; 2006-ban új­ra ígé­re­tek.

Én pe­dig csak mon­dom és mon­dom, har­minc éve is­mét­lem: ci­gány mú­ze­um, ci­gány ku­ta­tó­köz­pont, szín­ház, rá­dió, TV és in­téz­mény­rend­szer lét­re
­ho­zá­sát. Hogy ki­nek a fel­ada­ta? Egy­más­ra mu­to­gas­su­nk vagy a bár­sony­szék­ben ülõk­re?

A kor­mány fel­ada­ta, az OCÖ fel­ada­ta, a mi­nisz­ter te­het ró­la, a ci­vil szer­ve­ze­tek... ?

Hogy is van ez, te­szem fel a kér­dést ma­gam­nak.

Hol van­nak itt a ci­gá­nyok? A gá­dzsók a fe­le­lõ­sök? Kik a gá­dzsók és kik a ci­gá­nyok? Las­san már azt sem tud­juk, kik vagyunk va­ló­já­ban. Íratlan múl­tunk és kul­tú­ránk ki­hal eltávozó öre­ge­ink­kel, ha nem vigyázunk. Mú­ze­um, szín­ház, in­tézmények... A sze­mem­re vethetik, etõl még sen­ki­nek nem lesz te­le a gyom­ra.

Én még­is azt mon­dom, be­lát
­ha­tat­lan ve­szély le­sel­ke­dik a ci­gá­nyok­ra, ha el­fe­lejt­kez­nek gyö
kereikrõl, ha nem tud­ják in­téz
ményesen is fel­mu­tat­ni kultú
rájukat.