Dr. Lampérth Melitta

Hajnali ölelés

Isten Angyalai játszottak, egy titnásüveg felborult és végigömlött a hajnali égen.

Az Öreg rájuk mordult, ecsetet vett kezébe és pacnikat pingált a homogén kékség helyébe – Monet után szabadon. A nehéz tinta lefelé folyt a horizonton.

Fent a Hold lágy fénye tompít a Sötétségen. Fekete varjú libben el ezüst udvara elõtt.

– Nagyobb vagyok, mint te! – károgja komiszul, a Holdra pislogva. Az csak megértõen mosolyog a hiú hetvenkedõre; teltségében a várakozó befogadás, és szüntelen átalakulás.

Az éjszakák Hercegnõje halovány arccal készülõdik átadni az ügyeletét.

Gondosan bezárja titkos ládikáját, ahová az Emberek éjjeli kalandjaikat, vitáikat, álmatlanságukat, szerelmüket, vágyaikat rakták bele egy-egy sóhaj, vagy nevetés kíséretében.

A Nap nagyot nyújtózik, kidugja lábát felhõpaplana alól, mélyet szippant a hajnal frissességébõl, fényesre dörzsöli szemét. A felhõk nappali kosztümjét az Egek Királya arany pemzlijével körbepaszatolja, majd szemlét tart a táj felett.

Méltóságteljes fõhajtással elköszön a Holdtól – aki Tõle kapta világát éjszakai õrjáratához -, s elfoglalja trónszékét. A Hold pillái mögül a háttérben szemlélõdik az illatos, párás, ezer zajjal zizegõ-percegõ éjszakákban, titkok, érzések gomolyában. Amióta a Világ világ, a Napja élteti õt. Hálából vigyázza az Emberek álmát, állatok rejtõzését, növények lélegzését, kövek tompa koppanását. Lejárt Ideje: könnyû léptekkel kisétál a Képbõl – tintapalástja szétfolyik az Égalján, belevész a Sugárzó Napba.

Felpezsdül az Ember szíve: gondolatokkal, impulzusokkal fûszeres nap a mai.

– Csodás napra virradtunk! – mondják az Emberek, akik a tintásüvegbõl átsiklanak a sziporkázó Fénybe. A Nap széles mosollyal üdvözli az ébredõ várost.