„A küldetést mindenki
magában hordja…”

Finta Arina Aisa festményei elé

Egy má­sik em­ber be­mu­ta­tá­sá­ra vál­lal­ko­zni, óri­á­si fe­le­lõs­ség. Kap­cso­la­ta­ink, még a leg­mé­lyeb­bek, a hoz­zánk leg­kö­ze­lebb ál­ló em­ber­hez fû­zõ­dõ­ek is csak a fel­szí­nen mo­zog­nak. An­­nyit tu­dunk és lá­tunk, amen­­nyit a má­sik ember meg­mu­tat ma­gá­ból, amen­­nyit a szí­vünk­kel meg­sej­tünk az arc­rez­dü­lé­sei, gesz­tu­sai, sza­vai és cse­le­ke­de­tei mö­gött. Most egy olyan ki­vé­te­les egyé­ni­sé­get sze­ret­nék be­mu­tat­ni a sa­ját fest­mé­nyei és a ve­le ké­szült rö­vid be­szél­ge­tés ré­vén, aki ép­pen azért ki­vé­te­les, mert alá­zat­tal a hát­tér­ben ma­rad. Er­re ma­nap­ság az ön­imá­dat és ön­ér­vé­nye­sí­tés is­te­né­nek vi­lágá­ban na­gyon ke­ve­sen ké­pe­sek.

– Mi­kor és mi­lyen bel­sõ vagy kül­sõ in­dít­ta­tás­ra kezd­tél el fes­te­ni?

– Már na­gyon ré­gen fes­tek és raj­zo­lok. Hos­­szú éve­kig csak a sa­ját bel­sõ bé­kém meg­ta­lá­lá­sá­hoz ke­res­tem a se­gít­sé­get, és meg­ta­lál­tam a raj­zo­lás­ban, fes­tés­ben. Nem volt szán­dé­kom­ban meg­mu­tat­ni má­sok­nak. Jó volt ki­fes­te­ni ma­gam­ból, amit ér­zek.

– Mi az, amit el akarsz mon­da­ni má­sok­nak a fes­tés ál­tal?

– Iga­zá­ból csak a sze­re­te­te­met sze­ret­ném to­vább­ad­ni min­den­ki­nek. Ez a leg­fon­to­sabb ne­kem.

– Le­het, hogy csak ön­ma­gad­nak, a sa­ját ön­meg­erõ­sí­té­sed­re fes­tesz?

– Volt idõ, ami­kor csak ma­gam mi­att fes­tet­tem. Most már meg­mu­ta­tom má­sok­nak is a mun­ká­i­mat. Azt hi­szem pont te vagy az az em­ber, aki se­gí­tett ne­kem eb­ben.

– Ho­gyan lá­tod a vi­lá­got, a kö­rü­löt­ted lé­võ em­be­re­ket?

– Ér­de­kes ez a vi­lág! Úgy ér­zem sok min­den ér­dek­bõl tör­té­nik. Sze­ret­ném, ha ez nem így len­ne. Tu­dom, hogy ez sen­ki­nek sem jó! Re­mélem egy­szer majd lesz egy szebb és jobb vi­lág! Ta­lán a gye­re­ke­ink meg­érik. Az em­be­rek ke­se­rûek és ön­zõ­ek let­tek, a pénz do­mi­nál. Sze­ren­csé­re a kö­rü­löt­tem lé­võ em­be­rek nem ilye­nek. Na­gyon sok sze­re­te­tet adunk egy­más­nak. El­mond­ha­tom; kö­szö­nöm, jól va­gyok!

– Mi a le­ges­leg­fon­to­sabb a szá­mod­ra?

– A leg­fon­to­sabb? Az hogy bé­ke le­gyen ben­nem. Tu­dod én meg­jár­tam a ha­dak út­ját. Vol­tam jó­mód­ban, és él­tem más­hogy is… Nem mon­dom, hogy sze­gé­nyen, mert a pénz nem ad bol­dog­sá­got. De meg­ta­nul­tam alá­za­tos len­ni a sor­som­mal és el­fo­gad­tam azt, amit kap­tam. Sok min­dent ta­nul­tam és ­ta­pasz­tal­tam. Nem bá­nom, hogy meg­tör­tén­tek ve­lem a jó­nak sem mond­ha­tó dol­gok is. Hiú vol­tam és né­ha büsz­ke, sok­szor meg­bán­tot­tam má­so­kat. Ma már nem fon­tos sok min­den, ami­rõl ré­gen azt hit­tem hogy az!

– Ho­gyan le­het fel­dol­goz­ni a ku­dar­co­kat, és el­vi­sel­ni a mél­tány­ta­lan­sá­got?

– Ku­darc? Mél­tány­ta­lan­ság? Nem kön­­nyû kér­dés, sok ku­darc éri az em­bert, az élet­ben és sok mél­tány­ta­lan­ság. Ha ko­mo­lyan ve­szed, ak­kor be­le­rok­kansz, és fel­adod. Én ját­szom az éle­tet. Ha tud­nád, hány­szor érez­tem azt, hogy nem igaz­sá­gos ve­lem az élet; lá­zad­tam, sem­mi nem tör­tént csak a nagy üres­ség lett még na­gyobb ben­nem. Az­tán egy­szer csak meg­jött a se­gít­ség. Ta­lán böl­cseb­bé vál­tam, az idõ so­kat se­gít. Meg­ta­nul­tam, hogy nem kell min­dent meg­kap­ni, és nem min­dig az a mél­tá­nyos, amit én hi­szek. A va­rázsszó; alá­za­tos va­gyok a sor­som­mal.

– Sze­rin­ted mi az em­ber éle­té­nek ér­tel­me, és mi a kül­de­té­se a Föl­dön?

– Én azt gon­do­lom, hogy a csa­lád az, ami­ért ér­de­mes él­ni. A gye­re­kek, az uno­kák... An­­nyi örö­met ka­pok tõ­lük. Sem­mi sem fáj és sem­mi sem baj, ha lá­tom, hogy õk jól van­nak. A kül­de­tést pe­dig min­den­ki ma­gá­ban hord­ja. Min­den­ki­nek más. Sze­ret­tem vol­na hí­res éne­kes len­ni…, tud­tad? Nem let­tem. Az­tán volt még né­hány do­log, ami­rõl úgy érez­tem, job­ban tu­dom, mint má­sok. De nem ez volt az én sor­som, küldetésem… Ta­lán mi­e­lõtt el­me­gyek er­rõl a boly­gó­ról, meg­tu­dom mi­ért vol­tam itt. Tu­dod, én ki­csit fu­ra lé­lek va­gyok. Úgy ér­zem, is­me­red a lel­kem. Sze­ret­nék Fény­ho­zó len­ni!

– Mi a mél­tó­ság tit­ka?

– Õrizd a tit­kot és csak az­zal oszd meg, aki ér­de­mes rá. Ne áruld el ér­zé­se­i­det, ha úgy ér­zed, hogy nem kapsz cse­ré­be sem­mit. Én így gon­do­lom! Le­het, hogy té­ve­dek?

– Med­dig tart a meg­bo­csá­tás, s lé­te­zik-e igaz­ság­té­tel?

– A Meg­bo­csá­tás és az Igaz­ság­té­tel nem a mi dol­gunk. Az Úr az, aki er­re hi­va­tott. A sze­re­tet, az ami se­gít! Min­den­ki meg­bûn­hõ­dik a sa­ját bû­ne­i­ért, hidd el. Én meg­él­tem eze­ket a dol­go­kat. So­ha nem sza­bad ítél­kez­ni, mert té­ged is megítéltetnek…

– Mi az, amit még sze­ret­nél el­ér­ni az élet­ben.

– Min­dent és sem­mit! Né­ha sze­ret­nék hí­res em­ber len­ni, hogy a gyer­me­ke­im el­mond­has­sák majd: – „Lá­tod, mi­lyen sok­ra vit­te az én anyám! Lá­tod, még­is csak si­ke­rült ne­ki!” –, azu­tán rá­jö­vök, hogy ez csak il­lú­zió.

Meg­van min­de­nem, amit sze­ret­he­tek, s van­nak pá­ran akik sze­ret­nek! Mi kell en­nél több?

– Hol le­het lát­ni a ké­pe­i­det, és fes­tesz-e ren­de­lés­re?

– Most ké­szül a hon­la­pom, ami már meg­néz­he­tõ a weboldalon, a www.festomuvesz.hu cí­men lát­ha­tók a ké­pe­im.

Fialovszky Mag­dol­na