Ravasz József

O mujalo, e hilpa haj o Rom

Jokhar sas, haj na kothe, kaj nas, dur-dur pe lulud’engo plaj – majdur, kaj le manusa kastune buta ande pengi korr phiravnas, trajilas jek god’aver Rom. Sostar phiravnas ande pengi kor kast, phenav tumenge. Majanglal ke ande kodo gav savo Paso busol god’avera manusa besenas. Ci tromanas jekhavreske ci pengo anav avri te phenev. Kana malad’onas jekhavrenca ci dzanas kas del d’es. Vi sasle vorba kajle gavesko mujalo. Ci o platniko ci zanlas, cacipe te kerel, maskar le manusa. Ande peski briga phadrelas pesko sero, de ci zanlas so te kerel. So saj kerlas zukarelas.

– De pe soste zsukarav? Puslas pestar? Aba cgi te sovel ci birijas. Phirlas opre haj tele ando kher. Le manusa feri asanas pe leste, voj pale feri brigijas. Zurales brigako sas, jokhar feri sar avri te palusardoles. Peste kharadas e gaveske majgod’avere manuses. Vi avilas kodo bara darasa ande lesko jilo. - Laso to d’es mujale! O Del te aldij te dujvast. Tu ci sosas andej robija kasave cohorre manuses sosko vi me som? Me ci sitilom te chochavav numa e traba pecipe kade. Phenlas le vorbi.

– Laso to d’es sosol, ke kade kharenas le Romes – das d’es vojasa o mulajo. Zanav but savora si tu. Pe gavesko agor ande bare corrimaste trajin. Akanak avla tutu bach kaj jek cini phuv, haj kaj jek cino kheróro, de pale ande lesi vorb das o Sosol’!

O mujalo zukarelas.

– Haj so avlas kodi raja to baripe? Das ande god’i, ke kasa tord’ol ande jakha. – Ande bare gindura som. E manusa chachaben jekhavres Cirden, cohoreb chaparen. Haj ci zanav so te kerav ke sako d’es kavel anav rakhen avri jekhavreske. Varisaves pe lesko anav te kharavav andre, po kaver d’es, boldel pesko anav.

Kade apol nastig kerav cacipe, haj aba ci zanav so te kerav.

– Hm, raja to baripe kaj kadi buti ba god’aver manus trubuj, phenalas o Rom. Me ci zanav te ginavav, haj te iskirij. Kaj kodi te phirav perdal lengi god’i, trubuj te gindij man raja baripe.

– phendas a Sosol. Mistoj davtu trin d’es, de ci majbut ci maj cerra, phendas o mujalo.

Mistoj o Del tusa mujale! Najisardas tar o Rom. Khere sar zelas, malad’ilas la hilpasa. Sar dulmutane amala d’e d’es jekhavres.

E hilpa sama las pa Rom, ke brigakoj haj puslas lestar. Soj tusa, muro amal?

Jaj-jaj cina na pus. O mujalo phendas te rakav avri vari so pekadi o Rom te na bolden sako d’es penge anava, ke anda kodi. Saj cohoren chapaven.

... Trin d’es dasma pekadi te zano terekav kadi, asarelma, te na pale phandavelma. Besas tele kathe posanco, haj vorbi salas amen. Sar tele besle sol duj zene ande bare gindi pele. Aba telaj rati sas, von inke vatunci kothe besenas. E bute besimaske e hilpa das agor.

– Kodi cacesi, ke cerraj kadala manusa, kon zananen te iskirin haj ginaven, de me inke rakhlom jek buti.

– Phen, de singo, phendas la hilpa ke o Rom.

– O mujalo phenlas majdur la hilpake, te keravel katti kastune tabli sode manusa si ando gav. Pe sako tabla te iskirij opre le manusenge anava, haj te solle abnde lengi korr. Kon kadi cikerel kodolen trubuj te phandaveles. Kade, kade! – Cirdas pe avri e hilpa. Kadi kade misto avla. De me inke kadi phenav das dumo o Rom, me ci iskirijas pe tabli opre ke kon sosko nacionalnicko. Ej-ej – tume manusa, soske san? Sako falo, kaver falo phenen, de kadi aba tumari butij e manusengi. Trajin andej pacha!... phendas e hilpa haj kade gelastar sar ci kothe te navilo.

O Rom vojasa gelas khere. Aba ci dara las kathar jek tehara. Inke! Sorro rati ci phandadas tele peske jekha. Detehara gelas traj o mujalo. Kade sar la hilpasa avri rakhle, angle dine e mujaleske le buta. O mujalo zurales losajlas. Andej los sigo peske kharadas e fiskaloses sar phendas, haj sar sunodas, haj das e Romes bari pati. Haj kamle les le manusa, ke gelas lesko hiro haj majgod’aver sas sar o mujalo. Da tuncara kade pomonin les dur themende ke voj si o „romano mujalo, te daras lestar“. Kathej lesko agor na nastar lesa. Sov misto haj dikh suno...

A bí­ró, a ró­ka és a
ci­gány­em­ber

Egy­szer volt, és nem ott, ahol nem volt, mesz­­sze-mes­­sze a Vi­rág-he­gyen is túl, ahol az em­be­rek fa­táb­lát vi­sel­tek a nya­kuk­ban, élt egy­szer egy fur­fan­gos ci­gány em­ber. Hogy el ne fe­lejt­sem, mi­ért is vi­sel­tek ar­ra­fe­lé az em­be­rek fa­táb­lát a nya­kuk­ban, rög­vest el­ma­gya­rá­zom:

Elõ­ször is az­zal kez­de­ném, hogy ott, ab­ban a kis fa­lucs­ká­ban, me­lyet Pasónak ne­vez­tek, csa­va­ros eszû em­be­rek él­tek. Oly­an­­nyi­ra nem bíz­tak meg egy­más­ban, hogy még az iga­zi ne­vü­ket is ti­tok­ban tar­tot­ták. Ezért az­tán, ha úton-út­fé­len össze­ta­lál­koz­tak, so­ha­sem tud­ták, hogy kö­szön­té­sük­kel vol­ta­képp kit is üd­vö­zöl­nek. Volt is pa­nasz bõ­ven a fa­lu bíró­já­nál, de a bölcs bí­ró sem tu­dott igaz­sá­got ten­ni a ha­mis em­be­rek kö­zött. El­ke­se­re­dé­sé­ben éj­jel-nap­pal tör­te a fe­jét, de csak nem tu­dott dû­lõ­re jut­ni. Mi egye­bet te­he­tett vol­na sze­gény, mint azt, hogy tü­re­lem­mel várt.

– De va­jon mi­re is vá­rok? – tet­te fel ma­gá­nak egy­re gyak­rab­ban a kér­dést. Már alud­ni sem tu­dott. Járt-kelt a ház­ban. Az em­be­rek meg­mo­so­lyog­ták te­he­tet­len­sé­gét, õ meg, szerencsét­len, bú­nak ad­ta a fe­jét. Már-már el­emész­tet­te ma­gát, míg­nem egy reg­gel mint­ha ki­cse­rél­ték vol­na. Ma­gá­hoz ren­del­te a fa­lu leg­fur­fan­go­sabb eszû ci­gá­nyát. Jött is az, sze­gény, nagy fé­le­lem­mel a szí­vé­ben.

– Jó na­pot, bí­ró uram! Az Is­ten áld­ja meg mind a két ke­zét! Ma­ga, ugye, so­ha­sem vet­ne töm­löc­be egy ilyen sze­gény em­bert, mint én va­gyok? Én so­ha­sem ha­zud­tam, csak a kö­rül­mé­nyek bán­nak ve­lem mos­to­hán – szór­ta egy­más után a vé­del­mé­re szánt sza­va­kat. – Jó na­pot, Sosoly! (így hív­ták a ci­gányt) – vá­la­szolt jó­ked­vû­en a bí­ró. – Tu­dom, sok gyer­me­ked van. A fa­lu szé­lén, nyo­mo­rú­ság­ban ten­ge­ted az éle­te­det. Most lesz rá le­he­tõ­sé­ged, hogy egy kis föld­höz jus­sál egy ta­ka­ros há­zi­kó­val, de... – nem fe­jez­te be a mon­da­ni­va­ló­ját, mert Sosoly új­ra a jó­kí­ván­sá­ga­i­val árasz­tot­ta el.

– És mi len­ne az, nagy­sá­gos uram? – kér­dez­te Sosoly, mi­u­tán ész­be ka­pott, hogy õ most vol­ta­képp ki­vel is áll szem­ben.

– Nagy gond­ban va­gyok – mond­ta a bí­ró. – Az em­be­rek be­csap­ják egy­mást. Csal­nak, lop­nak, ra­bol­nak, és én te­he­tet­len va­gyok, mert min­den­nap más ne­vet ta­lál­nak ki ma­guk­nak. Ha valamelyikõjüket az elõ­zõ na­pi ne­vén be­idé­zem, tüs­tént ne­vet vál­toz­tat. Így az­tán az igaz­ság­szol­gál­ta­tás alól kön­­nyen ki­búj­nak, s én már nem tu­dom, hogy mi­té­võ le­gyek. Gon­dolj ki va­la­mit, hogy az em­be­rek ne tud­ják na­pon­ta meg­má­sí­ta­ni a ne­vü­ket! – mond­ta gond­ter­hel­ten a bí­ró.

– Hm, nagy­sá­gos uram, hát eh­hez tény­leg okos em­ber­re van szük­ség – vá­la­szol­ta a ci­gány. – Én ír­ni-ol­vas­ni sem tu­dok, ezért ha meg­en­ge­di nagy­sá­god, ah­hoz, hogy túl­jár­jak a kap­zsik, a csa­lók eszén, gon­dol­ko­dá­si idõ­re van szük­sé­gem – el­mél­ke­dett Sos­oly.

– Rend­ben van. Kapsz rá há­rom na­pot, de se töb­bet, se ke­ve­seb­bet! – hang­zott pa­rancs­ként a bí­ró sza­va.

– Ad­dig Is­ten áld­ja, bí­ró uram! – kö­szönt el a ci­gány, az­zal sar­kon for­dult és el­ment.

Ha­za­fe­lé me­net ta­lál­ko­zott a ró­ká­val. Ré­gi jó ba­rát­ként üd­vö­zöl­ték egy­mást. A ró­ká­nak szem­be­tûnt, hogy a ci­gány em­ber szo­mo­rú, és meg­kér­dez­te:

– Mi baj, ko­mám?

– Jaj, jaj, ne is kér­dezd! A bí­ró meg­pa­ran­csol­ta, ta­lál­jak meg­ol­dást ar­ra, hogy az em­be­rek ne tud­ják na­pon­ta meg­vál­toz­tat­ni a ne­vü­ket, mert en­nél­fog­va csal­nak, lop­nak, ra­bol­nak... Há­rom nap gon­dol­ko­dá­si idõt adott. Ha si­ke­rül meg­ol­da­nom a fel­ada­tot, meg­ju­tal­maz, ha nem, meg­bün­tet – jaj­ve­szé­kelt a ci­gány.

– Ül­jünk csak le, ide, ni – mu­ta­tott az árok szé­lé­re a ró­ka -, s az­tán meg­be­szél­jük!

Ahogy le­ül­tek, mind a ket­ten nagy gon­dol­ko­dás­ba me­rül­tek. Már ké­sõ es­te volt, de õk még min­dig az árok­par­ton ül­dö­gél­tek. A nagy hall­ga­tás­nak vé­gül a ró­ka ve­tett vé­get, ek­kép­pen szól­va:

– Igaz ugyan, hogy ke­vés az ír­ni-ol­vas­ni tu­dó em­ber, de én még­is ta­lál­tam egy meg­ol­dást. – Mond­jad má, no! – tü­rel­met­len­ke­dett nagy kí­ván­csi­an a ci­gány.

– A bí­ró – foly­tat­ta a ró­ka – ké­szít­tes­sen annyi fa­táb­lát, ahány la­ko­sa van a fa­lu­nak. Min­den táb­lá­ra ír­ja rá egy-egy em­ber ne­vét, majd akas­­sza azt tu­laj­do­no­sa nya­ká­ba. Mi­u­tán ezt meg­tet­te, ren­del­tes­se el, hogy az, aki ezen bölcs in­téz­ke­dést meg­sze­gi, bün­te­tés­ben ré­sze­sül­jön. Úgy ám! – húz­ta ki ma­gát a ró­ka.

– Ez így na­gyon jó lesz, de én még hoz­zá­ten­ném azt is, hogy a táb­lán ne le­gyen fel­tün­tet­ve, ki mi­lyen nem­ze­ti­sé­gû – egé­szí­tet­te ki a ró­ka el­mé­le­tét ko­moly el­ha­tá­ro­zás­sal a ci­gány.

– Ej­nye, ej­nye, hogy ti em­be­rek mi­lyen fur­csák vagy­tok! Min­dent kü­lön ma­gya­ráz­tok. No, de ez már a ti dol­go­tok, min­den­ha­tó em­be­re­ké. Élj bé­ké­ben! – mond­ta a ró­ka, s úgy el­il­lant, mint­ha ott sem lett vol­na.

A ci­gány em­ber bol­do­gan tért ha­za. Már nem félt a hol­nap­tól, sõt, egész éj­jel le sem huny­ta a sze­mét, csak hogy ha­ma­rabb vir­rad­jon. Ko­ra reg­gel már­is ko­pog­ta­tott a bí­ró aj­ta­ján. Pon­to­san úgy, aho­gyan azt a ró­ká­val ki­agyal­ták, elõ­ad­ta a bí­ró­nak a meg­ol­dás ter­ve­ze­tét. A bí­ró na­gyon meg­örült. Örö­mé­ben tüs­tént hí­vat­ta a fis­ká­list, s ígé­re­té­hez hû­en an­nak rend­je-mód­ja sze­rint meg­ju­tal­maz­ta a ci­gány em­bert, aki a fa­lu­ban az­óta is nagy tisz­tes­ség­nek ör­vend. Meg­sze­ret­ték õt az em­be­rek, mi­vel hí­re kelt an­nak, hogy tu­dá­sa fö­lül­múl­ta a bí­ró­ét. Az­óta még a szom­széd fa­lu­ban is így em­le­ge­tik: „Ci­gány­bí­ró, fél­jünk tõ­le!”

Itt a vé­ge, ne fuss el vé­le! Aludj csend­ben, ál­modd to­vább! ...