Áron Attila

Birsalmasajt

Bár az ólom­szür­ke no­vem­be­ri ég­bolt vas­tag pá­rá­val bo­rít be min­dent, a le­ve­gõ még­is szo­kat­la­nul hi­deg, csí­põs. Hi­deg ned­ves­ség te­szi csú­szós­sá az asz­fal­tot, a mun­ká­ba igyek­võk tal­pa alatt és hi­de­gen csil­lan meg a vil­la­mos­sí­ne­ken a fény. A Kör­tér a szo­ká­sos reg­ge­li for­gal­mat mu­tat­ja, ta­lán ke­ve­sebb em­be­ri hang hal­lat­szik, – a dü­bör­gõ bu­szok, au­tók és vil­la­mo­sok mo­no­ton hang­za­va­ra ural­ja az étert.

A Vil­lá­nyi út sar­kán, szem­ben az új­ság­árus­sal, az ABC fa­la men­tén al­kal­mi áru­sok kí­nál­ják por­té­ká­i­kat. Egy szür­ke fej­ken­dõs, hat­van év kö­rü­li as­­szony ke­ze­it ma­ga elõtt ös­­sze­kul­csol­va áll, idõn­ként le-le­pil­lant­va a földre tett ko­pott bõr­tás­ká­ra a lá­ba­i­nál, mely­re egy gyû­rött rek­lám­tás­kán szép sor­já­ban ki­rak­ta áru­ját: gon­do­san meg­pu­colt pet­re­zse­lyem gyö­ke­ret, sár­ga­ré­pát, ka­ra­lá­bét, zel­lert. Öt fej fok­hagy­ma áll a sor vé­gén. A zöld­sé­gek alatt hos­­szá­ban, gon­do­san fó­li­á­ba cso­ma­gol­va, né­hány sze­let birs­al­ma­sajt.

Ha­tal­mas ezüst­szí­nû Mer­ce­des ér­ke­zik, és föl­hajt­va a jár­dá­ra le­par­kol az új­sá­gos­bó­dé mel­lett. Har­minc év kö­rü­li, kis­sé po­ca­kos fi­a­tal­em­ber száll ki be­lõ­le. Spor­tos dzsogingot vi­sel és ma­gas szá­rú edzõ­ci­põt. Az új­sá­gos mö­göt­ti gyors­bü­fé­hez megy, köz­ben te­kin­te­te egy pil­la­nat­ra meg­akad az as­­szony tás­ká­ján.

Né­hány perc el­tel­té­vel, ke­zé­ben a me­leg ham­bur­ger­rel oda­sé­tál, és kö­ze­lebb­rõl is meg­vizs­gál­ja a birs­al­ma­saj­tot. Az as­­szony kétoldalról kis­sé a szé­le alá nyúl­va, meg­iga­zít­ja elöl a fej­ken­dõt és a fi­a­tal­em­ber­re te­kint­ve meg­szó­lal:

– Ve­gyen egy kis zöld­sé­get fi­a­tal­em­ber, a va­sár­na­pi le­ves­hez, néz­ze mi­lyen szép! És meg is van ám pu­col­va!

A fér­fi na­gyot ha­rap a ham­bur­ger­bõl, köz­ben bó­lo­gat je­lez­vén, hogy te­li száj­jal nem tud be­szél­ni. Az­tán még­is meg­szó­lal:

– A saj­tot is a né­ni csi­nál­ta? – kér­di.

– Per­sze, hogy én!

– Birs­al­ma, ugye?

– Az per­sze! Tud­ja, van egy öreg bo­kor a ker­tünk­ben...

– Olyan rég et­tem, hogy már nem is em­lék­szem rá! – sza­kí­tot­ta fél­be a fi­a­tal­em­ber.

– Tes­sék meg­kós­tol­ni ak­kor...

– Hát meg is ve­szem mind­et! – sza­kít­ja fél­be is­mét a fér­fi.

Az as­­szony le­ha­jol­va ös­­sze­fog­ja a há­rom be­cso­ma­golt saj­tot és át­nyújt­ja a fér­fi­nak.

– Csak száz­öt­ven fo­rint – mond­ja.

A fi­a­tal­em­ber pénzt ko­tor elõ kis bõr ké­zi­tás­ká­já­ból.

– Ol­csón adom ám ezt a szép zöld­sé­get is, vi­gye ha­za a fe­le­sé­gé­nek! Meg­lát­ja, örül­ni fog ne­ki!

– A va­sár­na­pi le­ves­hez... – mond­ja a fér­fi el­mo­so­lyod­va – Jó! Tes­sék ide­ad­ni az egé­szet!

– De ez nem egy le­ves­re va­ló ám! – mond­ja az as­­szony cso­dál­koz­va.

– Nem baj, csak tes­sék ide­ad­ni!

Né­hány perc­cel ké­sõbb a fér­fi az au­tó­ja mel­lett áll­va le­te­szi lá­ba mel­lé a rek­lám­sza­tyor­ba pa­kolt zöld­ség­fé­lét és lát­ha­tó él­ve­zet­tel ha­rap be­le a birs­al­ma­sajt­ba.

Eköz­ben a fej­ken­dõs as­­szony, ös­­sze­fog­va kis mo­tyó­ját, né­hány szót vált a szom­széd­já­val és el­kö­szön­ve kö­rül­néz, pil­lan­tá­sá­val a fi­a­tal­em­bert ke­res­ve. Ép­pen ak­kor akad rá a te­kin­te­te, ami­kor az a gyors­bü­fé há­tul­já­nál ál­ló ku­ka fe­de­lét föl­hajt­va, egy ha­nyag moz­du­lat­tal be­le­dob­ja a zöld­sé­ges szaty­rot.