Gyurkovics Tibor

„Hallottam sírni a vasat,

hallottam az esõt nevetni.”

Sen­ki sem ír így ver­set. Jó­zsef At­ti­la a mi leg­ki­sebb ki­rály­fink, a mi cso­da­gye­re­künk, a vi­lág­köl­té­szet leg­na­gyobb­ja­i­nak egyi­ke. Cso­da-agyá­val cso­da-ver­se­ket írt, s ezt év­ti­ze­dek óta pró­bál­juk fej­te­get­ni, ér­te­get­ni. Min­den új rés, ame­lyen el­por­ladt lel­ké­be lá­tunk, új tü­ne­mény né­künk.

A lé­lek­tan is pró­bál­ta fe­sze­get­ni ezt a rést. At­ti­la egyik ha­gya­té­ka a Rorschach-teszt, ame­lyet Kozmutza Fló­ra 1937 – a ha­lá­los év – feb­ru­ár­já­ban vett fel, s ez­után a köl­tõ élet­re-ha­lál­ra sze­rel­me­sen ka­pasz­ko­dott be­lé. Fló­ra is úgy te­kin­tet­te a Rorschach-teszt ha­gya­té­kot, mint va­la­mi kul­csot a rej­tély­hez, amely­nek ter­mé­sze­te­sen nincs, nem is le­het meg­fej­té­se, de ame­lyet szí­ve­sen dé­del­ge­tünk. Bõ ti­zen­két év­vel ez­elõtt dr. Bagdy Emõ­ke és dr. Láng Irin­gó ki­tû­nõ elem­zés­sel járt e nyo­mok után, meg­fej­te­ni a lé­lek­ta­ni do­ku­men­tu­mot. Prof. dr. Udvardi Jó­zsef, Svájc­ban ta­nult és Niz­zá­ban élõ ba­rá­tunk nyomozatát leg­utóbb könyv­ben is meg­je­len­tet­tük. Udvardival ta­nít­vá­nyai vol­tunk Fló­rá­nak, s Jós­ka meg­ren­dül­ten vet­te ke­zé­be a Fló­rá­tól reá tes­tált ere­de­ti, ép­pen a fe­lé­nél fél­be­ma­radt tesz­tet. Ala­po­san, köl­tõ­i­leg is ér­tõ­en járt el, a klas­­szi­kus mód­szer sze­rint nem ke­ve­sebb, mint har­minc­két­ezer öt­száz­nyolc­van egy­be­ve­tést vé­gez­ve. Meg­ren­dí­tõ­en ér­de­kes-ér­té­kes lát­le­le­tet ké­szí­tett, ter­mé­sze­te­sen a min­dig meg­ma­ra­dó ti­tok set­ten­ke­dõ je­len­lé­te mel­lett.

Még­is, úgy gon­dol­juk, At­ti­la nyo­ma­i­ban min­dig arany van. Meg­csil­lan az „esz­mé­let”, ön­ma­ga ma­gya­rá­za­ta:

“Im itt a szen­ve­dés be­lül,

ám ott kí­vül a ma­gya­rá­zat.”