Szabad György

A reformert erõsítõ élmény

Az aláb­bi­ak­ban Sza­bad György aka­dé­mi­kus, tör­té­nész pro­fes­­szor nagy ívû ta­nul­má­nyá­ból köz­lünk ki­vo­na­tot, mely a Vál­to­za­tok a tör­té­ne­lem­re, Monumenta Historica Budapestinensia XIV. ta­nul­mány­kö­te­té­ben je­lent meg, az Archaeolingua Ala­pít­vány és Ki­adó gon­do­zá­sá­ban.

Az 1831 nya­rán Fel­sõ-Ma­gyar­or­szá­gon a ko­le­ra­jár­vány nyo­mán ki­rob­bant pa­raszt­fel­ke­lés ese­mé­nyei és kö­vet­kez­mé­nyei – is­mert mó­don – óri­á­si ha­tás­sal vol­tak a kor­tár­sak­ra ál­ta­lá­ban, a szem­ta­núk­ra kü­lö­nö­sen, és nagy­mér­ték­ben já­rul­tak hoz­zá az el­len­zé­ki re­form­moz­ga­lom ki­bon­ta­ko­zá­sá­hoz. A Zemp­lén me­gyé­ben a „kolerabiztosok” so­rá­ba vá­lasz­tott, pá­lya­kez­dõ Kos­suth La­jos fenn­ma­radt egy­ko­ri ira­tai is ta­nú­sít­ják ezt, an­nál is in­kább, hi­szen nem­csak ta­pasz­ta­la­ta­it és in­téz­ke­dé­se­it, ha­nem ref­le­xi­ó­it is sok­ban tar­tal­maz­zák.

Mi­u­tán a velejtei Andrássy-kastélyban meg­hú­zó­dó me­gyei tisz­ti­kar­tól se­gít­ség nem, csak meg­ro­vá­sok­kal ter­helt szá­na­lom­nyil­vá­ní­tás ér­ke­zett, Kos­suth – há­rom má­sik kolerabiztoshoz ha­son­ló­an – be­je­len­tet­te le­mon­dá­sát, ám a vá­ro­si ta­nács kér­le­lé­sé­re vis­­sza­von­ta azt, és foly­tat­ta ko­ráb­bi mû­kö­dé­sét.

Né­hány hó­nap múl­tán, 1831 ké­sõ õszén Kos­suth, mint Sá­tor­al­ja­új­hely ügy­véd­je Zemp­lén me­gye köz­gyû­lés­éhez for­dult „bi­zony­ság­le­ve­let” kér­ve an­nak iga­zo­lá­sá­ul, hogy a so­kat szen­ve­dett vá­ros rend­bon­tás nél­kül vé­szel­te át a jár­vány okoz­ta meg­ráz­kód­ta­tá­so­kat, sõt tá­mo­gat­va a „lá­za­dás” el­le­ni ön­vé­de­lem szer­ve­zé­sét, kész­nek bi­zo­nyult „a ren­det s csen­des­sé­get” ál­do­za­tok árán is fenn­tar­ta­ni. En­nek a me­gyé­hez in­té­zett ké­re­lem­nek csak na­gyon köz­ve­tet­ten volt sze­mé­lyes vo­nat­ko­zá­sa. Kos­suth, no­ha ki­emel­ke­dõ sze­re­pe volt Sá­tor­al­ja­új­hely el­is­me­rés­re mél­tó­nak tar­tott meg­men­té­sé­ben, csak ál­ta­lá­ban szólt a „ki­ren­delt fel­ügye­lõ urak” helyt­ál­lá­sá­ról. En­nél fon­to­sabb volt, hogy be­ad­vá­nyá­val is hasz­nál­ni akart a vá­ros­nak. Bret­zen­heim Fer­di­nánd her­ceg sá­ros­pa­ta­ki ura­dal­ma ugyan­is már évek óta kí­sér­le­te­zett az­zal, hogy föl­des­úri jog­ha­tó­sá­ga alá tar­to­zó úr­bé­res te­le­pü­lés­nek nyil­vá­ní­tas­sa pe­res el­já­rás ke­re­té­ben Sátoraljaújhelyet. Ez­zel mes­­sze­me­nõ­en össz­hang­ban volt, hogy az en­nek el­lent­mon­dó vá­rost a „gyû­lé­sek­nek tar­tá­sá­tól” el­til­ta­ni kí­ván­ta, meg­vá­dol­va a „vá­ros kö­zön­sé­gét a tör­vé­nyek s a fe­le­lõs­ség iránt va­ló ma­kacs en­ge­det­len­ség­gel s anar­chi­á­ra tö­re­ke­dõ spiritussal.” Mind­ezt ki­vé­den­dõ tar­tot­ta kü­lö­nö­sen fon­tos­nak Kos­suth a la­kos­ság helyt­ál­lá­sá­nak me­gyei el­is­mer­te­té­sét, amit azon­ban a köz­gyû­lés ki­té­rõ vá­las­­szal el­há­rí­tott. Alig­ha­nem ez is hoz­zá­já­rult az ese­mény­sor él­mé­nyé­nek ki­re­ke­dé­sé­hez.

Ko­ránt­sem csu­pán a „fel­sõbb­ség” ma­ga­tar­tá­sá­nak ér­tel­me­zé­sé­ben len­dí­tet­te elõ­re a pá­lya­kez­dõ Kos­sut­hot 1831 él­mé­nye, ha­nem ál­ta­lá­ban a fe­szü­lõ tár­sa­dal­mi el­len­té­tek és a ki­vált­ság­rend­szer fenn­tar­tá­sá­ból szár­ma­zó ve­szé­lyek fel­is­me­ré­sé­ben is. Kos­sut­hot ko­ráb­bi ag­go­dal­ma­i­nak és in­tel­me­i­nek in­do­kolt­sá­gá­ban erõ­sí­tet­ték meg a zen­dü­lés meg­rá­zó té­nyei: fel­gyúj­tott ud­var­há­zak, paj­ták, bol­tok, majd az akasz­tó­fá­kon ki­szen­ve­det­tek te­te­mei. Az 1828-ban „az éhín­ség oka­i­val” fog­lal­ko­zó „ér­te­ke­zé­sé­ben”, no­ha szem­lé­le­tét még sok­ban fel­szí­ni je­len­sé­gek ha­tá­roz­ták meg, de he­lyet ka­pott már an­nak meg­ál­la­pí­tá­sa, hogy „ká­ros a job­bá­gyi tar­to­zá­sok­nak s köz­adó­zá­sok­nak {…} nagy ter­he”. De az ál­ta­la egyéb­ként a ter­ror mi­att bor­zong­va em­le­ge­tett fran­cia for­ra­da­lom­ról szól­va azt is el­is­mer­te, mi­sze­rint a fe­u­dá­lis „bi­lin­csek öszvetörésében” gyö­ke­re­zik a „bá­mu­la­tos” fran­cia­or­szá­gi fej­lõ­dés. Az 1828-29. évi or­szá­gos adó­ös­­sze­írás fe­lül­vizs­gá­la­tá­nak részt­ve­võ­je­ként és a Zemp­lén me­gyei vi­szo­nyok ta­nul­mány­mé­re­tû ösz­­szeg­zõ­je­ként az „adó­zó nép” több­ség­nek hely­ze­tét nyo­mo­rú­sá­gos­nak, egyes vi­dé­ke­ken már-már el­vi­sel­he­tet­len­nek ítél­te. Az is is­me­re­tes, hogy még a ren­di al­kot­má­nyos­ság bá­zi­sán áll­va buz­dí­tott ar­ra 1828-ban, hogy „ne­vel­ni s fel­vi­lá­go­sí­ta­ni kell a ma­gyar köz­né­pet”, mert csak így re­mél­he­tõ, hogy ne „a fé­le­lem”, ami „kön­­nyen bal czélra for­dít­ha­tó”, ha­nem „bol­do­gí­tó czél” kös­se a tör­vény­hez. 1831. jan. 24-i, nagy fel­tû­nést és a kor­mány­zat hí­ve­i­nek kö­ré­ben ál­ta­lá­nos fel­há­bo­ro­dást kel­tõ, az újonc­lét­szám eme­lé­sét bí­rá­ló köz­gyû­lé­si be­szé­dé­ben pe­dig a nyu­gat-eu­ró­pai fej­le­mé­nyek­re is utal­va már meg­elõ­le­gez­te a kí­vá­na­tos „vál­to­zá­sok” mód­já­ról for­má­ló­dó re­form­po­li­ti­kai ál­lás­pont­ját.

Az 1831-ben át­élt drá­mai ese­mény­so­ro­zat em­lé­két jól fel­idéz­he­tõ­en õriz­te meg. Köz­vet­le­nül bi­zo­nyít­ja ezt édes­any­já­hoz 1839-ben írott egyik bör­tön­le­ve­le. Nyolc esz­ten­dõ tá­vo­lá­ból meg­le­he­tõs pon­tos­ság­gal em­lé­kez­te­tett a tra­gé­di­á­ra, „mellynél szo­mo­rúb­bat, bor­zasz­tób­bat, em­lé­ke­ze­te­seb­bet” nem ér­tek meg a zempléniek „két év­szá­zad óta”. Egy haj­da­ni irat cso­ma­go­ló­pa­pír­ként va­ló fel­hasz­ná­lá­sa te­rem­tett al­kal­mat a tör­tén­tek fel­idé­zé­sé­re. A ko­le­ra­jár­vá­nyé és a nyo­má­ban fel­lán­golt „pór­lá­za­dás” je­le­ne­tei öt­vö­zõd­tek a fo­goly haj­da­ni te­vé­keny­sé­gé­nek az em­lé­ke­i­vel. Töb­bes szám­ra vált­va szólt ar­ról, hogy az övé­vel azo­nos fel­ada­tot vál­la­lók­kal együtt „meg­tet­tük, ami em­ber­tõl tel­he­tett”, felpanaszova – ez al­ka­lom­mal is -, mi­sze­rint min­den te­kin­tet­ben „ma­gunk­ra ha­gyat­va” cse­le­ked­tek, „míg azok, kik­nek kö­vér na­pi fi­ze­té­sük mel­lett a se­ge­de­lem tisztökben is, ha­tal­muk­ban is ál­lott, sánczfalak mö­gé búv­tak”. Sa­ját sze­re­pét nem ki­csi­nyel­te le, em­lé­kez­te­tett ar­ra, hogy ne­ki si­ke­rült „a fé­lig lá­zon­gó la­kos­sá­got {…} im­po­ná­ló tö­meg­be for­rasz­ta­ni”, de ar­ra is, mi­sze­rint en­nek „na­gyí­tott” – te­hát el­túl­zott – hí­re hoz­zá­já­rult, hogy „a lá­za­dás a Bod­rog­köz­re nem ha­ra­pó­zott”. A tör­tén­tek elég ele­ve­nen idé­zõd­tek fel em­lé­ke­ze­té­ben, de a pró­ba­té­te­len és a sze­mé­lyes sé­rel­me­ken kí­vül ke­rül­te vé­le­mé­nyé­nek ki­fej­té­sét, nyil­ván le­ve­lé­nek cen­zú­rá­zá­sá­ra te­kin­tet­tel s ta­lán ar­ra is, hogy az Or­szág­gyû­lé­si Tu­dó­sí­tá­sok ha­sáb­ja­in sû­rûn idéz­te a kor­mány­za­tot ter­he­lõ ész­re­vé­te­le­ket az 1831. évi fej­le­mé­nyek kap­csán.

A pá­lya­kez­dõ po­li­ti­kus re­for­mok irán­ti nyi­tott­sá­gát mes­­sze­me­nõ­en be­fo­lyá­sol­ták azok a ta­pasz­ta­la­tok és be­nyo­má­sok, ame­lye­ket az 1828-29. évi adó­ös­­sze­írás 1830-31-ben vég­zett fe­lül­vizs­gá­la­ta so­rán élet­re szó­ló­an szer­zett. 124 zemp­lé­ni köz­ség­ben szem­be­sült a ri­asz­tó va­ló­ság­gal. Barta Ist­ván meg­ál­la­pí­tá­sa sze­rint en­­nyi fe­lül­vizs­gá­la­ti jegy­zõ­könyv vi­se­li leg­alább Kos­suth alá­írá­sát, de a rend­kí­vül rész­le­tes jegy­zõ­köny­vek több mint fe­le ré­sze egé­szé­ben ke­ze mun­ká­ja volt. És eh­hez já­rult a nagy ki­ter­je­dé­sû me­gyé­bõl be­ér­ke­zett tel­jes adat­anyag fel­dol­go­zá­sa. A ta­nul­mány­mé­re­tû ös­­szeg­zés an­nak meg­ál­la­pí­tá­sá­val járt, mi­sze­rint az adó­zók nagy há­nya­dá­nak hely­ze­te több mint nyo­mo­rú­sá­gos, ter­he­lik már-már el­vi­sel­he­tet­le­nek. En­nek a vé­le­mé­nyé­nek a meg­fo­gal­ma­zá­sát alig né­hány hó­nap­pal kö­vet­te a csat­ta­nós bi­zo­nyí­ték, az ál­ta­la vizs­gált te­rü­let je­len­tõs ré­szé­nek la­kos­sá­gát ma­gá­val rán­tó pa­raszt­fel­ke­lés.

1832-ben po­li­ti­kai el­len­fe­lei el­ér­ték, amit a ha­ta­lom hi­va­ta­lo­san bi­zo­nyí­ta­ni nem tu­dott, mi­sze­rint Kos­suth kárt oko­zó vis­­sza­élést kö­ve­tett vol­na el; a fi­a­tal po­li­ti­kus rá­gal­ma­zot­tá vált. Szin­te ké­nyel­met­len­ség­nek érez­te el­hagy­ni szü­lõ­föld­jét és meg­ra­gad­ni a le­he­tõ­sé­get ar­ra, hogy az 1832 vé­gén meg­nyí­ló or­szág­gyû­lé­sen a fel­sõ­táb­la há­rom zemp­lé­ni tag­já­nak, mint „tá­vol­lé­võk­nek a kö­ve­te” részt ve­gyen. A ne­héz­sé­ge­ket le­gyûr­ve nem­csak kül­dõ­i­nek, ha­nem a for­má­ló­dó re­form­el­len­zék­nek is nagy szol­gá­la­tot tett az Or­szág­gyû­lé­si Tu­dó­sí­tá­sok szer­kesz­té­sé­vel s ál­ta­la – mint is­me­re­tes – vi­szony­lag szé­les kör va­ló­ság­hû in­for­má­lá­sá­val.

Alig ne­gyed­év múl­tán azon­ban Kos­suth már ke­vés­nek érez­te a meg­fe­szí­tett mun­ká­val be­töl­tött „tu­dó­sí­tói” sze­re­pet, és ne­ki­lá­tott, hogy vé­le­mé­nyét az or­szág­gyû­lés­rõl, még in­kább an­nak kí­vá­na­tos te­en­dõ­i­rõl ös­­sze­fog­lal­ja. Az 1833 ko­ra ta­va­szán mun­ká­ba vett könyv­nek csak a be­ve­ze­tõ ta­nul­má­nyát és né­hány tö­re­dé­két is­mer­jük. Már a kon­cep­ci­ó­zus „elõ­be­széd” ki­nyom­ta­tá­sát meg­til­tot­ta a cen­zú­ra, sõt Re­vicz­ky Ádám gróf, ma­gyar kan­cel­lár jel­zé­sé­re ma­ga Met­ter­nich in­téz­ke­dett aka­dá­lyoz­zák meg, hogy a ké­szü­lõ mû­vet itt­hon vagy kül­föld­ön meg­je­len­tet­hes­sék. Így tör­tént, hogy a po­li­ti­kai mon­da­ni­va­ló­ját Kos­suth ez­úton nem ér­té­ke­sít­het­te. Ma­ga a be­ve­ze­tõ ta­nul­mány csak 1966-ban, Barta Ist­ván fel­tá­ró mun­ká­já­nak egyik fon­tos ered­mé­nye­ként ke­rült elõ­ször ki­adás­ra.

Az „elõ­be­széd­ben” a pá­lya­kez­dõ po­li­ti­kus im­már nyíl­tan szem­be­for­dult a ki­vált­ság­rend­szer­rel, „a pol­gá­ri sza­bad­ság­nak ál­dá­sát” sür­get­te a nép „mil­li­ói” szá­má­ra.

1833-ban a ha­zai li­be­rá­lis ér­ve­lés ki­vé­te­le­sen ma­gas szint­jén szö­gez­te le, hogy „a sza­bad­ság­nak nincs töb­bes szá­ma”, hi­szen a „sza­bad­sá­gok” pri­vi­lé­gi­u­mo­kat tar­ta­nak, ugyan­ak­kor „a sza­bad­ság olly ki­me­rít­he­tet­len kincs, melly az­ál­tal, hogy vé­le [ben­ne] töb­ben osz­toz­nak, sem fogy, sem gyen­gül, sõt nõ, sõt erõ­sö­dik”. Eu­ró­pá­ról szól­va a nyu­ga­ton ész­lelt al­kot­má­nyos fej­le­mé­nye­ket biz­ta­tó­ak­nak ítél­te, ugyan­ak­kor ag­gasz­tó­nak a len­gyel sza­bad­ság­harc vér­be foj­tá­sát és an­nak a cá­ri ha­ta­lom­nak a meg­nö­ve­ke­dett sú­lyát, „melly ir­tó­za­tos rém­ként fe­nye­ge­ti Eu­ró­pa constitutionális lételét”. A fi­a­tal po­li­ti­kus­ban a ki­vált­ság­rend­szer le­bon­tá­sá­nak fel­is­mert szük­sé­ges­sé­ge egy­be­fo­nó­dott pat­ri­o­tiz­mu­sá­val, az egyen­jo­gú­ság­ra ala­po­zó nem­ze­ti meg­úju­lás vá­gyá­val, nem ke­vés­sé az 1831-ben tör­tén­tek ha­tá­sá­ra, amit fo­ko­zott a zen­dü­lõ job­bá­gyok nagy há­nya­dá­nak nem­ze­ti­sé­gi vol­ta, a meg­erõ­sö­dött ve­szély­tu­dat.

Alig­ha­nem el­mond­hat­juk, a pá­lya­kez­dõ Kos­suth ese­té­ben va­ló­ban ar­ról le­he­tett szó, ami­re a sze­mé­lyi­ség ala­ku­lá­sá­val fog­lal­ko­zó pszi­cho­ló­gus olyan nyo­ma­té­ko­san fi­gyel­mez­tet. A nagy él­mény az õ ese­té­ben sem meg­ráz­kód­ta­tás­ként ha­tott csu­pán, ha­nem az­zal is, sõt ta­lán leg­in­kább az­zal, hogy se­gí­tett fel­is­mer­ni a meg­ha­tá­ro­zó­kat, rá­éb­resz­te­ni az ös­­sze­füg­gé­sek­re, lé­nyeg­lá­tó­vá ten­ni és meg­erõ­sí­te­ni a sze­mé­lyi­sé­get még élet­cél­já­ban is.