Gyurkovics Tibor

Kedves Attila!

Te, aki el­sõ mes­te­re­im kö­zül is a leg­el­sõ vagy, jól tud­ha­tod, mily tá­vol áll tõ­lem iro­dal­mi sze­mé­lyek, sõt al­ko­tá­sok pszi­cho­ló­gi­ai mé­rics­ké­lé­se és fon­tos­ko­dó elem­zé­se. Biz­tos le­hetsz ben­ne, hogy so­ha nem já­rul­nék hoz­zá te­het­sé­ged, sze­mé­lyi­sé­ged „szét­­ana­li­zá­lá­sá­hoz”, ha ilyes­mit ta­pasz­tal­tam, ha­mar is tol­lat ra­gad­tam, hogy a ti­tok­za­tos és szent egy­ség, ami egy em­ber, meg nem sé­rül­jön.

Egy­részt az a Gestalt, ami a me­nek­võ idõ­ben fo­lya­ma­to­san egy­be­áll, olyan is­te­ni­en fel­sõbb­ren­dû és ku­sza, amely­be kis va­ló­szí­nû­ség­gel nyer­het­nõk pil­lan­tást, más­részt ál­ta­lá­nos és pszicho­ant­ro­pomorf pók­há­ló, és po­lip­kar­ja­ink­kal nem meg­ra­gad­ha­tó. Csak­is tér­ze­né­vel, vagy az­zal sem, min­den­eset­re in­kább mû­vé­szi rönt­gen­ve­gyü­le­tek­kel, sem­mint ré­gen vagy fris­sen el­nyûtt, önvilágértelmezõ és önvilágteremtõ lé­lek­ta­ni tol­vaj­nyel­vünk­kel. Lá­tod, egy perc alatt bár­ki – mint ma­gam is – rög­vest be­lép a be­ava­tott­ság ér­ze­té­be, aki ve­led fog­lal­ko­zik, a „fen­nen va­ló­ság” okos­ko­dá­sá­ba.

Mi in­kább sze­re­tünk. Meg­si­mo­gat­nánk ös­­sze­tört fe­je­det, dé­del­get­nénk piétás csont­ja­i­dat, s nem­hogy pa­lack­ba zár­nánk, de ki­árasz­ta­nánk el­len­õriz­he­tet­len szel­le­me­det. Mert sze­re­tünk. S csak azért és úgy fog­lal­ko­zunk ve­led, mint élõ em­ber­rel és köl­tõ­vel és test­vér­rel, aki­nek egy könny­csepp­je sú­lyo­sabb a lét po­ha­rá­ban, mint a pszi­cho­ló­gia na­iv érv­rend­sze­ré­nek ánizs­li­kõr­je.

In­kább mi is ve­led sí­runk, le­gyen ne­ked kön­­nyû a föld.

E könyv­nek még­is örü­lünk, mert min­dig bol­do­gok le­he­tünk, – akár­mi­lyen ma­sza­tos kéz­zel is – ah­hoz az edény­hez érünk, ilyet a ré­gé­sze­ti le­le­tek Jó­zsef At­ti­lá­nak hív­nak.