Kedves Barátaim, engedjétek meg, hogy pár szót szóljak gyerekkoromról, hiszen
a cigányokkal való testvériségem akkor kezdődött.
Ránézek erre a kerékre, és elgondolkodom arról, hogy én mint zsidó származású
ember ötezer éves múltra tekinthetek vissza. Azért mert az őseim emlékezete
megőrizte. Mózes lehozta a kőtáblát, és a szóbeliség után az írásbeliség népem
kincsévé vált. A Tóra nem más, mint a „Könyv”, szent könyv. Nálatok ez az írásbeliség,
ha volt is, megszakadt a múltban.
Én zsidó származású magyar vagyok, ti pedig cigány származású magyarok vagytok,
ugyanazt gondolom, ugyanazok a problémáink, hát össze kell fognunk. Eszembe
jut most egy emlék, úgy tíz éve történt. Pécsett volt egy Holocaust konferencia,
amit egy Csengery nevű amerikai, illetve izraeli úr szponzorált. Izraelből és
más országokból is jöttek előadók, történészek. Amikor barátom, Bari Károly
felolvasta a cigány holocaustról szóló tanulmányát, akkor ez az izraeli úr idegesen
felpattant, és azt mondta, hogy nem lehet összehasonlítani a cigány holocaustot
a zsidó holocausttal, mert a zsidóságot mint népet egészében akarták kiirtani,
és ez egyetlen más nép sorsához sem hasonlítható. Annyira bántott ez a dolog,
hogy odamentem, és megmondtam ezt neki. Azután feleségemmel, Székely Magdával
– a nagyszerű költővel együtt – felálltunk, és odahagytuk a konferenciát. És
most eszembe jutnak a gyermekkori emlékek is. Apám muzsikus volt, magyarnóta-
énekes, az ő zenekarában mindig dolgoztak cigányemberek. Többször meglátogattuk
őket, együtt játszottak apámmal, beszélgettek. Nógrádmarcaliban, ahol egy ideig
laktunk, sok cigány élt, bár elkülönülve, de valamiféle szimbiózisban a nemcigányokkal.
Amikor a Holocaustban minden hozzátartozónk elpusztult, és anyámmal hazamentünk,
senkit sem találtunk. Ott állt üresen a házunk, csak egy öreg cigányember jött
oda, a család barátja. Sohasem felejtem el, ahogyan anyámra nézett és azt mondta:
„Csak néhány nap hiányzott Nagyságos aszszony, és higgye el, bennünket is elvittek
volna.” És ez pontosan így volt. Csakhogy a zsidóság, mint polgárosult réteg
betartotta az előírásokat. Ha azt mondták nekik: „Be kell menni a csillagos
házba”, bementek, „Be kell menni a gettóba”, szó nélkül mentek. A cigányok nem,
a cigányok szerteszaladtak. És mi történt? A csendőrök bezavarták őket az erdőbe,
és ott végeztek velük. Akadtak, akik megmenekültek. Vannak barátaim, akik elmentek
ezekbe a falvakba, hogy felkutassák a régi történeteket.
Úgy gondolom, baj van az emlékezettel. Igenis szükség van arra, hogy a cigány
értelmiség összegyűjtse és tényekkel, adatokkal is megalapozza saját egységes
történelmét, a nagyon sokféle cigányság egységes sorsát. Igenis szükség van
cigány értelmiségi klubra, szükség van folyamatos véleménycserére, amelyben
a másság nem csupán különbözőség, hanem egy különös és értékes sajátosság.
Itt van a kezemben egy kötet, amelynek az a címe, hogy „Emlékezz!”. Ebben a
könyvben száznyolc tényvers van, amit én írtam. Meggyőződésem, hogy a Holocaustról
nem lehet úgy szólni, hogy én mit szenvedtem, hanem úgy kellett írnom, hogy
mindenki én voltam. Akit a vagonba tettek, akit felakasztottak, akit a Dunába
lőttek. Én lettem a zsidó orvos, akit egy magyar katona vitt a kivégzőhelyre,
de aki még az utolsó percben is felírta a kenőcsöt a katona fagyott, beteg lábára.
Sőt azt is elmondta neki, hogy a már ostromlott városban hol, melyik gyógyszertárban
válthatja ki a receptet. És méltán írtam a vers végére, hogy a zsidó orvos a
parancsot teljesítette. Csodálatos, megrendítő dolgokat találtam a feljegyzések
között, mert a zsidó nép mindent leír, feljegyez. Ebben a cigányságnak is van
mit tanulnia a zsidóságtól, ahogyan a zsidóság is sokat tanulhatna cigány testvéreitől.
Rengeteg dokumentumot találtam arról, hogy a cigánysággal hogyan bántak el menet
közben, hogyan lőtték őket agyon az erdőkben, hogyan semmisítették meg őket
a gázkamrákban.
Arra biztatnálak benneteket, gyűjtsétek össze és örökítsétek meg ezeket a dolgokat.
Nem volt különbség a zsidó és a cigány Holocaustban, szenvedésben!
Kedves Barátaim! Azért jöttem el, hogy ezt elmondjam Nektek, és azt is, hogy
én érzem a cigányság jobb jövőjének lehetőségeit. Ahogy Raduly úr is mondta,
nagyon fontos a cigány értelmiség szerepe és összetartása a nemes cél érdekében.
Egy ilyen grémium igenis befolyással lehet a döntéshozó állami szervekre. Hiába
ismerik el, hogy a rendszerváltásnak a cigányság volt a legnagyobb vesztese,
mert ez ma is így van.
És itt van a gyűlölet, ami esetleg feltámad a magyar emberekben. Meg kellene
érteniük, de nemcsak megérteniük, hanem cselekedniük is kellene, hogy a nyomor
határán élő cigányemberek ne kényszerüljenek arra, hogy onnan vegyenek el valamit,
ahol van. Ezt mindenki tudja, ezt mindenki elismeri, de bizony a kormányzat
azt sem teszi meg, ami a módjában állna, hogy ez az áldatlan állapot megszűnjön.
Végezetül még egy mondat: mi, zsidók itt élünk ebben az országban és megértjük
egymást közös magyar nyelvünkön, de megőrizzük anyanyelvünket is, a héber nyelvet,
és ti, cigányok megőrzitek és újrateremtitek a ti csodálatos romani nyelveteket.
Sok sikert kívánok nemes munkátokhoz.