Hogy milyen lesz a kisebbségek, és azon belül a roma kisebbség jövője, nem
tudom előre megjósolni. Emberként abban bízom, hogy a demokrácia és a szolidaritás
elképzelése, intézményrendszere fog megvalósulni, amire jó esély van Magyarországon
is és Európában is, habár ez egyáltalán nem magától értetődő, és nem fog magától
bekövetkezni. Ez egyben feladatot is jelent mindnyájunknak, akik hiszünk a demokrácia
és a szolidaritás értékeiben.
Magyarországon a rendszerváltás hozta el azt a feltételrendszert, amik között
a kisebbségek ügye az elfeledésből, a perifériára szorulásból a politika centruma
felé mozdult el. Hadd ne soroljam fel az ide kapcsolódó eseményeket a nyolcvanas
évek közepétől máig, hiszen mindnyájan ismerjük ezeket. Talán mégis érdemes
kiemelni a ’93-ban megszületett kisebbségi törvényt, amely jól-roszszul, de
mégiscsak elismeri elsősorban azt, hogy Magyarország nem egy „egyfajtájú” ország
– ha szabad ezt a kifejezést használnom. Hogy Magyarország nem a szűkebb értelemben
vett magyaroké, hanem minden polgáré, aki Európa ezen részén lakik, függetlenül
attól, hogy melyik közösséghez tartozónak vallja magát, függetlenül attól, hogy
mit tekint anyanyelvének. Hogy ez az ország egy olyan ország, amelyben több
közösség él együtt, és ezek egyaránt a jog asztalánál kell, hogy helyet tudjanak
foglalni. Ez egy hosszú gondolat, azt hiszem, hogy Magyarország történetében
ez a gondolat nem sokszor került a politikai gondolkodás centrumába.
Amit eddig elértünk, mutatja azt, hogy milyen messze van az út vége, és ha a
’90-es évek elejétől napjainkig kísérem figyelemmel a hosszú munkát, akkor sajnos
az optimizmusom is meg-megbicsaklik, hiszen az elmúlt időszakban a ’90-es években
letett fundamentumhoz képest bizony nagyon szerényet tudtunk előrelépni, mind
a jog eredetét, mind a közgondolkodást illetően. Sose hittük volna – azt hiszem,
sokan vagyunk így ezzel –, hogy olyan jelenségek mutatkoznak, amelyek ellen
a szolidaritás, a demonstráció és a politikai önkifejezés mindenféle eszközével
manapság föl kell lépni. Nem akarom túlértékelni ezeket a jelenségeket, de ezek
figyelmeztető jellegűek, és ezek ellen bizony ma kénytelenek vagyunk harcolni.
Hadd mondjam el egy friss élményemet, melynek még mindig egy kicsit a hatása
alatt vagyok. Néhány órával ezelőtt egy alapítvány rendezvényén vettem részt,
amely bíráknak szólt, tehát olyan embereknek, akik a jog és az igazság kérdéseiben
döntenek nap mint nap. A bírák, akik ezen a képzésen, kurzuson részt vettek,
többnyire a fiatalabb korosztályból kerültek ki, tehát nem lehet azt mondani,
hogy „meggyepesedett” emberek, a múlt rendszerben szerzett nézetekkel megfertőzve.
A téma az volt, hogy milyen legyen az igazságszolgáltatás viszonya az iskolai
diszkriminációhoz, szegregációhoz. Én is igyekeztem szerény ismereteimet és
tapasztalataimat megosztani a bíró kollégákkal, és aztán persze vitára került
sor. Arról beszéltem, hogy az iskolai szegregációnak milyen megnyilvánulási
formái vannak, és ezek között említettem a magántanulóvá nyilvánítást, mint
egy gyakori trükköt, amivel az iskolák megpróbálnak megszabadulni a számukra
nehezebben kezelhető, többnyire roma tanulóktól. Ekkor a vitában azonnal hárman-négyen
nekem szegezték a kérdést, hogy jó-jó, de mi van akkor, hogy ha a roma szülő
nem megfelelően áll hozzá a kérdéshez. Egy konkrét példa is elhangzott: van
egy iskola, ahol nemcsak hogy nem nyilvánítják magántanulóvá a gyerekeket, hanem
mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a szülők odavigyék őket, de azt tapasztalják,
hogy a roma szülők egy része nem így viselkedik. Akkor megkérdeztem, hogy a
két dolognak mi köze van egymáshoz? Egyszerűen képtelen voltam megértetni sokukkal
azt, hogy ha egy ügyben valamilyen mulasztás történt az állam, az iskola, a
fenntartó részéről, az nem állítható párhuzamba azzal, ha netán egy másik esetben
egy roma szülő, mondjuk elhanyagolja a gyermekét. Hogy egy bíró, amikor egy
jogi kérdésben dönt, akkor nem vezettetheti magát azoktól az előítéletektől,
amelyek körülveszik, amelyek a társadalomban széles körben forognak. Bíró létükre
egyszerűen nem tudtak különbséget tenni egy jogi kérdés eldöntése, és bizonyos
jogos vagy kevésbé jogos tapasztalati élmények között. El tudják képzelni, hogy
tud egy ilyen bíró tárgyilagosan dönteni? És ez egy kiválasztott köre volt a
bírói karnak. Ez egy élmény, és talán ebben a körben nem esem a gyakran hangoztatott
vélekedés áldozatául, miszerint én igazságszolgáltatás-ellenes vagyok, és nem
szeretem a bírákat. De hogyha ilyeneket lát az ember, bizony megbicsaklik az
optimizmusa, és fölteszi magának a kérdést, hogy vajon mi vár a magyarországi
nemzetiségekre, magyarországi kisebbségekre? Vajon tartós lesz-e a politika
kisebbségbarát felfogása? Így lesz-e öt év múlva, tíz év múlva?
Eszünkbe jut a történelmi párhuzam: hogy is volt ez Trianon után? Akik ismerik
annak a kornak a történelmét, azok tudják, hogy Trianon előtt, az első világháború
befejezését követően Magyarország egy látszólag kisebbségbarát gesztust vett
föl. Hogyan változott ez meg és hogyan ment ez át egy egészen más típusú viselkedésbe,
és ennek mik voltak az okai? Az ilyen történelmi párhuzamokhoz persze mindig
óvatosan kell közeledni, de nem hagyhatók figyelmen kívül.
Nos hát az, hogy milyen lesz a magyarországi nemzetiségek és köztük természetesen
a leginkább sújtott romák sorsa, nyitott kérdés. Azon is múlik, hogy maguk az
érintettek hogyan tudják a saját sorsukat a kezükbe venni. Ezért tartom én is
nagyon-nagyon fontosnak újra és újra hangsúlyozni, hogy a roma társadalom, a
magyarországi romák közössége teremtse meg azt az ütőképes értelmiségi réteget,
amely képes arra, hogy a közösség sorsát a kezébe vegye és irányítsa.
Az előadó a kisebbségi jogok országgyűlési biztosa.