Látszat és a valóság ütközik egymással az esélyegyenlőség kérdésében. Valóban
komolyan gondolja-e az, aki hangoztatja az esélyegyenlőséget? Vagy pedig az
gondolja komolyan, aki küzd ezzel anélkül, hogy erről szólna?
Vessük fel a kérdést szlovákiai, romániai, horvátországi, magyarországi vonatkozásban.
A szlovákiai parlamentben nincs egyetlenegy cigány képviselő sem. Pedig a legutolsó
felmérés szerint mintegy 350 ezer cigány él Szlovákiában. Tehát ha a 350 ezres
szám közel áll a valósághoz, akkor jogos a kérdés, hogy miért nincs a cigányoknak
képviselete? Én a kérdést elsősorban olyan szempontból vizsgálom, hogy akad-e
olyan párt, amely tudatosan vállalja a cigányság képviseletét, és akad-e olyan
cigány, aki tudatosan vállalja a cigányságát, és ilyen „minőségében” vesz részt
a politikai közéletben. Igen fontos az, hogy tudatosan kell vállalni azt, amit
érzek, vagy ahova tartozónak érzem magam, hisz csak így lehet képviselni az
eszmét és a közösséget.
A közösség képviselete és a közösségteremtő munka között nagyon sok összefüggés
van. Sokat beszélünk a falak lebontásáról – Tőkés László püspök úr előadása
is többek között erről szólt –, de nagyon keveset beszélünk arról, hogy a falak
és az előítéletek lebontása mellett arra is oda kell figyelnünk, hogy ez ne
jelentsen egyúttal közösségrombolást is. A kettőt együtt kell kezelni, ugyanis
a fal lebontása szélsőséges esetben is rossz, hiszen nemcsak a korlátok eltűntetését
jelenti, hanem jelenthet olyanfajta asszimilációt is, amely a közösségrombolással
egyenlő. Tehát az én a közéleti tapasztalatom szerint egyszerre kell a kettőt
véghezvinni. Az előítéleteket és a falakat lerombolni kell, de meg kell teremteni
a közösségmegóvás és a közösségépítés feltételeit. Mert csak azt a közösséget
lehet képviselni, amely szervezetten működik, és amely épül, s nem leépül. A
közösségépítés pedig nem elsősorban politikai kérdés: egyik oldalon lélektani
kérdés, a másik oldalon kulturális, sok esetben gazdasági kérdés is. De összességében
véve a közösségépítés az összetartozás szervezett formájának a lényege.
Kérdésem az, hogy az európai cigányság mennyire érzi magát összetartozónak?
Vagy mennyire tartják a magyarországi cigányok magukat közösségnek? Itt vannak
azok az alapvető problémák, amelyek miatt a cigány társadalmat meg lehet osztani.
Ez tapasztalható a Felvidéken is: a legelesettebb helyzetben lévő, észak-kelet
Zemplén területein lakó cigányokat nem igazán fogadják be a délebbi területeken
lakó cigány közösségek. Közöttük van egy olyan jelentős különbség, amelyet ők
is érzékelnek, és a politika felhasználhatja ellenük és megoszthatja őket.
Azt kell végiggondolni, hogy kialakítható-e a cigányságon belül egy olyanfajta
összetartozás, amely mondjuk ugyanarra platformra tudja helyezni a hollandiai
vagy a magyarországi cigányt. Vagy pedig a hagyományos kapcsolódási körökben
kell a cigányság olyan társadalmi integrációját megteremteni, amely nem hatol
be az ő közösségi életükbe. Én ezt az utóbbit talán járhatóbb útnak tekintem,
ugyanis itt vannak kialakulva a jó mechanizmusok. De sajnos ezek a mechanizmusok
sem igazán működnek. Királyhelmecen a legutolsó helyhatósági választásokon nem
választották meg az eddigi polgármestert. Az ellenfele pont ezt használta fel
ellene, hogy ő csak a cigányok szavazatával válhat polgármesterré, és ezzel
legyőzte őt. Tehát van egy közösségi formálódás, ugyanakkor van egy újabb falépítési
tendencia. A gyakorlat szempontjából nagyon nehéz megválasztani azokat az eszközöket,
amelyek az új falak emelése ellen alkalmazhatók.
Szlovákiában vita volt arról, hogy létre lehet-e hozni cigányiskolát vagy nem.
A nézetek nem olyan szempontból ütköztek, hogy a gyakorlatban ez jó-e vagy sem,
hanem ideológiákat alkottak pro és kontra. Egyik oldal azt mondta, hogy cigányiskolát
létre kell hozni, a másik oldal azt mondta, hogy ez diszkrimináció. Létrehozták,
s állítólag jól működik. A legelesettebbek számára nagyon hasznos, mert ha hazamennek
a rossz körülmények közé, még azt is elfelejtik, amit az iskolában megtanultak.
Viszont van egy másik oldala is a dolognak: ha nagy arányban kerülnek be cigánygyerekek
egy iskolába, akkor a nemcigányok átmennek egy másikba. Ez megtörtént egy magyar
iskolában is a Felvidéken: a cigánygyerekeket a magyar iskolába íratták a szüleik,
és a nemcigány magyar szülők egyre-másra kivették az iskolából a gyerekeket,
és elvitték a szlovák iskolába. Pont fordítva történt minden, mint ahogy Tőkés
László püspök úr mondta: Erdélyben a cigányokkal próbálták elrománosítani a
magyar oktatási intézményt, itt pedig a nemcigány szülők önmaguk vonultak ki
abból az iskolából, ahol nagy számban kezdtek járni cigánygyerekek, és mentek
át szlovák iskolába. Rengeteg olyan tapasztalat van, amelyet úgy kellene feldolgozni,
hogy a gyakorlati megoldásokat kellene előtérbe helyezni, különben nemcsak egy
ember, hanem többen is a rövidebbjét fogják húzni. Rövidebbjét húzhatják a cigányok,
de rövidebbjét húzhatják a nemcigányok is. Azokban a közösségekben, ahol együtt
élnek, ott biztos, hogy mind a kettő a rövidebbjét fogja húzni. Tehát én amondó
vagyok, hogy sok vonatkozásban újra kellene gondolni ezeket a dolgokat. Ha cigányiskolát,
cigányosztályt alakítunk ki, teremtsük meg annak a feltételeit is, hogy ne akarják
az emberek, hogy megosszák őket. Tehát rendezni kell az együttélést.
Csak akkor tudunk levonni ebből tanulságokat, ha világosan látjuk az okot. Ma
az a helyzet, hogy egy magyar politikus felel Szlovákiában kormányelnök-helyettesként
a cigányügyekért is. De ne tudják meg azt, hogy a cigányok körében milyen híre
van! Nemcsak ő, hanem az egész kormánya nem veszi komolyan, amit csinál. Néhány
10 millió koronával próbálják meg kiszúrni a cigány és az európai közvélemény
szemét. Biztos, hogy a megoldási kísérletek, amelyek Magyarországon történnek,
szintén nem ideálisak, és messzemenően nem oldják meg a problémát. De biztos
vagyok benne, hogy nem vált kárára az ügynek, hogy létrejött egy cigány önkormányzati
rendszer. Mert ha jelenleg nem is úgy működik, ahogy kellene, megvan legalább
egy működési keret, amelyet lehet javítani. De ott, ahol még kísérletet sem
tesznek erre, ott vannak az igazi bajok. Magyarországon kívül kísérlet erre
nem történt. Mi is ezt a megoldást javasoltuk, illetve elkezdtünk arról beszélni,
hogy hogyan vezessük be az alkotmányba a kisebbségi önkormányzati rendszert,
mint elvet. Ez a magyar önkormányzati rendszer kialakítását is jelentette volna,
nemcsak a cigányt, nemcsak az ukránt, meg a ruszint, hanem a magyart is. És
a magyaroknak is – főleg ott, ahol településen élnek, kisebbségben vannak –
nagyon hasznos védelmi eszközt jelenthetett volna. De azok, akik magyar politikusnak
vallják magukat Szlovákiában, sem tudták ezt megérteni és elfogadni, cigányvonatkozásban
meg még hallani sem akartak róla.
Amíg ezek a magatartások a politikai közéletből nem tűnnek el, addig nagyon
nehéz lesz megoldani a falak leépítését is, és a közösségmegtartó munka támogatását,
hasznosítását is. És amíg ezek a – ezt már nem is előítéletnek mondanám – berögződött
butaságok nem tűnnek el, és nem csökkennek legalább, addig a cigány parlamenti
képviselet nehezen lesz megoldható, intézményi szinten csak esetlegesen.
Az előadó
szlovákiai magyar
kisebbségi politikus,
parlamenti képviselő.