Amikor egy roma és nem roma ember úgy szólítják meg egymást, hogy kedves testvérem,
tesókám, ha ez a megszólítás valóban kitöltött és igaz, akkor ez nagyon-nagyon
sokat jelent. Az egyik előadó az imént említette, hogy roma testvéreim pontosan
megérzik, hogy ez a megszólítás mikor igaz, és mikor nem. Azt mondta, hogy cigány
embert ilyen értelemben nehezebb átverni, mint egy nem cigányt. Ebben sok igazság
lehet.
Én tulajdonképpen két dolgot szeretnék röviden megemlíteni.
Az egyik: aki tenni akar ezért az országért, a mi testvéri együttélésünkért,
annak tanulnia kell. Tanulás, tudás és munka nélkül ez nem fog menni. De azt
is mindannyian tudjuk és érezzük, hogy ha én csupán csak tanulok – hogy Dobai
Pétert a költőt idézzem: „kivájhatja a szemünket a könyvtár” –, ez még nem jelenti
azt, hogy szeretet is lesz bennem. Ez a kettő úgy jó, ha együtt van. Ha én pusztán
csak tudom, hogy mit kell tenni, hogyan kell beszélni, hogyan illik beszélni,
de nem érzem azt, amit mondok, akkor meghasonlok, és nem érem el azt, ami az
ember számára igenis egy lehetőség: hogy emberré váljon a tudás és a szeretet
egységében.
Amikor azt mondom, szeretem roma testvéreimet, akkor arra kell gondolnom, amit
Tandori Dezső magyar költő és író hétszáz oldalas regényében egy veréb halála
kapcsán ír. A regényben hangzik el egy emblematikus, nagy erejű mondat: értenünk
is kell ahhoz, akit szeretünk, mert ha nem értünk hozzá, akkor a kezünk között
fog elpusztulni. Ahhoz, hogy a barátságunk, a testvériségünk hiteles legyen,
nem elég csupán a ráció és a tudás. Nem lenne nyugodt a lelkiismeretem, és nem
mernélek benneteket testvéreimnek nevezni, ha nem érezném is a szeretetet. Azzal
is tisztában vagyok, hogy ha a testvériségünkért tenni akarok, akkor sokat kell
tanulnom, és sokat kell dolgoznom, és ez fáradságos munkát jelent. A kettő együtt
hitelesítheti azt a testvériséget, aminek a jelét igenis látjuk.
Még egy dolgot szeretnék mondani. Roma vagyok, magyar vagyok, mi vagyok, nem
tudom. Ennek nagyon röviden hadd mondjam el a történetét. Életem legfontosabb
és legmélyebb tapasztalata, hogy az identitásunkat, az önazonosságunkat nem
adhatja meg sem az etnikai származásunk, sem a vallásunk igazán, sem a világnézetünk,
sem a megvallott hovatartozásunk. Az én tapasztalataim szerint az valahonnan
máshonnan jön. Hadd mondjam el az én példámat. Megszülettem, és ha Csehszlovákiából
az akkor még csehszlovák állampolgár nagymamám – aki, ahogy mondani szokás,
„echte” szlovák volt (amivel abszolút nem törődött, egyébként anyanyelvi szinten
beszélt szlovákul, magyarul és németül, azt a németet, amit a felvidéki ún.
cipszerek beszélnek) – ha ő akkor illegálisan, a „testvériség” gondos golyózáporában
nem jön át az Ipolyon, lehet hogy engem egy intézetben nevelnek föl. De átjött,
és ő fölnevelt. Ha egyszer ő azt mondta volna nekem, hogy „Gabikám, most mi
elmegyünk egy cigány putriba, mert cigányok vagyunk, és ott fogunk élni, velem
jössz?”, azt mondtam volna neki, hogy „igen”. Ha azt mondta volna nekem, „Gabikám,
elmegyünk az eszkimók közé egy igluba, mert én oda megyek. Velem jössz?”, azt
mondtam volna: „Veled megyek”. Sőt. Nagyon-nagyon gyarló ember vagyok, de ha
a nagymamám azt mondta volna: „Gabikám, most mi elmegyünk egy gázkamrába, mert
nekem oda kell vennem, velem jössz?”, azt mondtam volna, „igen veled megyek”.
Ez egészen biztos. Tulajdonképpen ez a zsidó filozófiában, a Martin Buber, Franz
Rosenzweig-féle perszonálfilozófiában az „én-te”, „én-az” típusú kapcsolatokban
ragadható meg egzaktan. Tulajdonképpen ez az alapviszony határoz meg minket,
véleményem szerint. Az az első nagy és erős benyomás, az első nagy szeretetadag,
ami elhiteti velünk, hogy érdemes élni.