Köszönettel jöttem erre a megtisztelő meghívásra. Amikor hétfőn megérkeztünk,
este Rostás-Farkas Györggyel találkoztam, fáradt volt, s azt mondotta: „Nem
baj, Ernő bátyám, mert a harmincegyedik konferenciát is megrendezzük, s meghívunk
téged is.” S én akkor azt mondottam, hogy jövök. Csupán nem hiszem, hogy az
én vonatom a harmincegyedik találkozóra megérkezzék a Nyugati Pályaudvarra.
Egy távolabb élő ember többet lát abból, amit végeznek, mint azok, akik naponta
együtt tárgyalnak, vitatkoznak. Én azt mondom, hogy a tizenegyedik konferencia
mindenképpen lényeges előbbrejutást jelentett. El kell ismernie mindenkinek
azt, hogy rövid idő alatt új, erőteljes cigányöntudattal rendelkező értelmiség
alakult ki itt Magyarországon – bár mindenütt így volna! –, akik tényleg felelősséget
éreznek népükért, s ezt jó nekünk is, nemcigány nemzetiséghez tartozóknak látni.
Mert bár éles a vita, de értelmiséghez méltó. Romániában sok magyar anyanyelvű
cigány él, aki magát cigány öntudatúnak vallja, magyarul tud csak –, de értelmisége
nincs, akik megszólaltatnák az ő vágyaikat, törekvéseiket.
1971-ben a Cigányok Világszövetsége megalakulásakor azt határozták, hogy a lovári
nyelvet tekintik olyannak, ami a cigányok körében elterjeszthető. Azóta, különösen
Magyarországon (itt az értekezleteken lehetett tapasztalni) szívósan dolgoznak
azért, hogy ezt a nyelvet meghonosítsák, megteremtsék. Néhány esetben nyelvújításról
van itt szó, de főként nyelvvisszaállításról, mert hát itt is, más vidéken is
nagyon sokan végleg elfelejtették a nyelvet. Végleg, mondom, ha nem kerül sor
arra, hogy ismét meghonosítsák. Azokat, akik fordítanak, és évente szorgalmasan
jelentkeznek egy-egy könyvvel, és rendezvényekkel is ez ügy érdekében, szeretném
megerősíteni hitükben, hogy igenis lehetséges és kell is. Amióta népek, nemzetek
kialakították a saját nyelvüket, mindig megújították azt. Életkörülmények változtak,
és annak megfelelően kellett alakulnia. A Halotti beszéd első fordítója nyelvújító
volt, mert meg kellett izzadnia azért, hogy megtalálják a megfelelő kifejezést
a gondolat közvetítésére. Ez a nyelvújítás a 18. század végén, a 19. században
általános mozgalommá vált, és napjainkig állandóan ilyen megújítással találkozunk.
De tulajdonképpen a cigány illetve a lovári nyelv újítása csak egy kis rész,
mert tán nagyobb feladat a megteremtés és meghonosítás.
E nyelvújításban vagy nyelvteremtésben, nyelvvisszatérésben igen fontos szerepük
van a szótáraknak. Érdekes hagyománya van a cigányszótár-készítésnek. Vályi
István tulajdonképpen szótárkészítő volt: ezer indiai szót gyűjtött, és utána
öszszehasonlította a cigány nyelvvel, és ezzel megteremtette az ind-cigány öszszehasonlító
nyelvészetet. Nagyidai Sztojka Ferenc szótárt, nyelvtant készített iskolai célokra
és utazóknak ajánlva. És igen fontos volt az a lovári nyelvű szótár is, amelyet
Choli Daróczi József készített Fehér Leventével, Hámori Anikó és Pozsonyi Ágnes
közreműködésével 1984-ben. A mindmáig legátfogóbb szótárat Rostás-Farkas György
és Karsai Ervin készítették; nagy elismeréssel írtak róla és használják ma is.
Talán pillanatnyilag a legbővebb szótár, és a lovári nyelv népszerűsítését segíti
elő, sőt segítséget nyújt azoknak is, akik nem a lovári nyelvet beszélik. Aztán
említhetem a szerzőpáros kis nyelvtanító füzeteit, amelyek módszertanilag igen
értékesek. Cigány-magyar képes olvasókönyv, Petőfi, Arany, Tolsztoj, La Fontaine
műveinek fordítása.
Igen-igen fontos dolog volt a fordítás, a bibliafordítás. A magyar irodalmi
nyelv, köznyelv alapját Károli Gáspár 1590-ben megjelent Bibliája jelentette,
mert azt naponta elmondták a templomban. S igen nehéz feladat volt Kertész Imre
könyvének, a Sorstalanságnak a fordítása. Azt hiszem a cigányság köszönete azé,
akik ezekért fáradoztak. Felfigyeltem arra, hogy Szakcsi Lakatos Béla a zeneszerző
a szimfóniában, amely az első cigány szimfónia, az evangélium négy énekét cigány
nyelven énekelteti a szoprán énekessel.
Ezek nagy eredmények. Mely ország cigányai tudnak felmutatni ilyen eredményt?
Én azt mondom, jól dolgozott a magyarországi cigány értelmiség. Ti szidjátok
egymást és marasztaljátok el, de én távolról azt láttam, hogy becsülettel, helytállással
küzdöttek, dolgoznak ma is népükért. Sokszor nagy szónak tűnik, hogy népemért
dolgozom. De dolgozzunk népünkért, magyarok is, cigányok is! Aki az értelmiség
címet megérdemli, az tudjon tenni a saját népéért.
De mindig szóvá tettem, hogy a környező országokban magyar anyanyelvű cigányok
élnek, akik nem tudnak egy szót se románul, se szerbül, se tótul, se más nyelven.
Magyarul tudnak, és magyarnak vallják magukat, de cigány öntudattal rendelkező
emberek. A közlés szerint 300 ezer a határon túl élő magyar anyanyelvű cigányok
száma. Ezt kijavították 3 millióra. Azt hiszem a 300 ezer kevés, a 3 millió
sok. Annyira belezavarodtunk a népszámlálás csűrés-csavarásaiba, néha a tisztességesen
elvégzett munkájába is, és a cigányok a biztosok előtti nyilatkozataiba, hogy
ma már tényleg nagyon nehezen tudunk eligazodni a számok között, pedig igen
fontos ismerni, kik vagyunk, hányan vagyunk, milyen körülmények között élünk.
A jövő szempontjából is fontos volna. Én csak egy példát mondanék a népszámlálás
és a valóság közötti különbségről. Háromszéken, Kovászna megyében összeírtak
hatezer cigányt, a valóságban 22 ezren vannak: ebből hatezer román, 16 ezer
magyar anyanyelvű cigány. Na de honnan tudjuk ezt? Sepsiszéki Nagy Balázs, aki
az ELTE néprajz szakán végzett, négy éve faluról falura jár, a Székelyföldet
bejárta, most írja a negyedik kötetét. Ő számba vette hány cigány él a faluban,
mindenütt ellentmondásokba keveredett. Gelence faluban, Háromszéken egyetlenegy
cigányt nem írtak össze. Nem az összeírók voltak a hibásak, az emberek nyilatkoztak
úgy, hogy ők magyarok. De amikor Nagy Balázs elment Gelencére, akkor ő ezer
cigányt talált ott. Ozsdola nevű faluban 67-et írtak össze, 800-an vannak. És
még sorolhatnám a falukat. Nem ártana tehát újra elindulni, és számba venni,
hogy pontos adataink legyenek.
Az előbb említettek Romániában is gondok. Én eljövetelemkor ismét bementem a
telepi Szent György iskolába, egy énekórára. Mikor beléptünk a tanárnővel, elkezdték
énekelni a gyerekek a cigány himnuszt. Ott a Székelyföldön, bár nem tudnak egy
szót se cigányul, olyan lelkesen, olyan szépen énekelték. Hát én tisztelem ezt,
mint ahogy elvárom, hogy ha a magyar himnuszt én éneklem, tiszteljenek. Tisztelem
a tanárnőt is, aki így megtanította erre a gyerekekkel heti 1-3 órában a cigány
nyelvet is.
Másba most nem kezdek, a harmincegyedik alkalommal elmondom a többit is.
Az előadó erdélyi
néprajzkutató.