Trajijas jokhar, varikaj zurales paska jek cino savoro kon kade busolas, hoj
Rajo. Amaro cino Rajo baxtalo savoro sas. Pe gavesko agor ande vatra trajilas
kaj vi cine vi bare zurales kamelas les. Kodi phirlas paleste biuzhoj, ke so
kamel kodi resel. De a Rajo vi majdur platniko ashilas. Chikana nas angla peske
vortakura barimasko. Butivar sas korkori. Sas ande leste dukhalyipe. Sajke,
ande skola fajlasles te, phirel. Dore fajlasles kaj le gavutne savora te cirdel,
chi zhanav! So akanak phenav tumenge, anda kodol but sakofalo zanav po leske
savorikane filozofiji.
Rajo sagda la majlako kharipe asunlas ande peske kan. Kana zhanlas, sidyarlas
ando slobodipe. Sako char pinzarlas. Pe lengo anav delas len de duma. Vari savi
zeleno te sas nasulas, sagda ande peski kor lelas le haj naselas lenca andoab.
Ande pesko kolopo paji lelas sorlasle pe Luludya kade gilyabelas.
Adyes sagda kade pecisajlas sar ratyi haj sar kaver aratyi, de... Rajo pekodi
las pe sama, peleske phike urajlas jek paparuga. Kade loshajlas chi tromajlas,
te miskipe te na urajveltar. Rajo kade kerdas sar te na pecisajlo khanchi. Majdur
gilyabelas, haj opre ustyavelas e nasvale chara. Aba ratyolas, e paparuga chi
miski sajlas pa leski phik.
– Akanak so te kerav? Opre te tordyuvo, nasavo la. Majdur te asho, muri dej
cholaripo avla. Sako than perdal dikhen anda mande, haj de na man!
– Gildyijaspe Rajo. Inke majdur ashilas. Sar beselas avri gindi sardas variso.
Opre phendas o poémo la pacake:
Me charori te avos Sagda zeleno avos,
Cine barende sungajvos, Ande felastri andre zos, Pel gugle sune opral zhos...
Ke tu sosko sukar dyosko terno san! – Das duma Rajo pe manusano glaso e paparuga.
– Sostar, anda soste gindis, – ke me sukar dyosko terno som?
– Dine vorba jekhavreste Rajo, – Maj majanglal, ke zurales kames o naturalno.
Jokharsa cirdes dyi le kastenca, le luludyenca. La ciriklya anda tipalma chan
o sunburo. Le luludya.
karing tute bandyon sa. Tu pale nasestar angla tute. – Zhukar jek minuto! Cindas
ande paparugaki vorba Rajo. Ci hatyarav, soj kodo popularicko?
– Hum, hum – phendas pala kodi e vorba. Zhanes, naj sako manus dichol pe jekhavreste.
Si vi platnika manusa. Von bute lasimasa si aldime, sa patyivalej. Anda kadi
sakon kamel len. Lengo popularicko ande lenge godyij.
– Soj kodi, hoj godyi?
– Kamlas te zanel Rajo. – kodi pa soste vorbi saras popularicko san maskarle
Rom, de tu kadi chi kames te zanes. – Hatyares? – Si so hatarav, si so nichi,
cholarikos zukarlas, te phenel e vorba Phabol.
– Pa lende chi trubuj but vorbis! Pa kaver vorbin mange. „Len kade kharas phutyarde“.
Na sin ande muri vorba tele iskirij tuke kadale manusen: Von phutyardoj, tele
dikhel le kavren. – Chi daral ke tele perel? – puselas Rajo.
– Ha, ha, ha... – Phabol zurales assalas. Tu sosko godyaver san! Me kasavo som.
Ci kamenle barimaske manusen. Le kasave manusa sa nasul keren, te dikhen kothe
pe leste. Kathar kadal manusa le sama. Kadal zungaraven amare dyesa. – Kadal
dilej ! Sukari kadi vorbi phendas Rajo. Phen pakadi variso!
– Manglas la paparuga. – Ova phenav tuke. Loshav kaj puses kadi mandar!
– Loshalas Phabol. Aba ratyi sas. Po cheri but cherhaja. Le ciriklya mutosajle.
Le kast ci phurdenas. Kadij e bari paca. Kadij la lindraki luma kaj sagda pecipe
variso.
– O godyaveripe sukari – phendas Phabol – kodo zurales trubuj e manusen. Suv
pasca maskar le manusa. O laso, haj o nasul drom le rigate jekhavrestar. Tu
zanes le butya. Baxtalo san. Suv vi kavren baxtalenge. Pe kadal butya le sama,
haj hasninle opre ando trajo. Anda tyo namo trajin. Me kodi phenav tuke, zutin
le corren. Lutin pej Rom, ke pe lende ci zutij khonik.
Akanak trubuj te zutin pej Rom vorbijas. Phabol haj miskijas peske phaka e paparuga.
Sukares vorbis phenlas Rajo. So akanak phenes mange, kadi vi me hatyaros. Tu
phendan avli mange kadal vorbi. Lohsalas Rajo, opre chuklas sar ando ceri te
zalas.
Palakodi andej godyidas, e paparuga aba nas. Rudyijas kharlasla Phabol, e paparuga
majbut nas.
Zurals ratyi si. O sonito dilivanes asalas. Dural kathe asundyol le romengo
cipiipe: – Rajo, muro phral, kaj san? – De o Rajo, sar khanci te na asunlas.
Feri tordyol pek than. Kodi gindi bute sele bersengoj. Zi kaj le cerhaja resel.
Losarel le ceres, jekha cerhaja ande peski palma lel, haj nasel lasa, pej corre
Romengi mesalya te solla...
Élt egyszer, valahol nagyon közel, egy kisfiúcska, akit úgy hívtak, hogy Rajo.
Ez a mi kis Rajónk boldog gyerek volt. A faluszéli cigánypéróban élt, ahol a
cigányok apraja–nagyja igencsak kedvelte őt. Az a hír járta, hogy ez a fiú bizony
csodagyerek, mert amihez csak hozzáfog, abban jeleskedik.
De Rajo továbbra is szerény maradt. Sohasem hetvenkedett a barátai előtt. Épp
ellenkezőleg – inkább az egyedüllétet választotta.
Volt abban némi fájdalom is. Lehet, hogy iskolába szeretett volna járni vagy
szert tenni a falubeli gyerekek barátságára, de ki a megmondhatója, nem tudom,
ámbár e rövid történetből, amelyet most elmesélek nektek, sok mindent megtudhattok
az ő gyermekkori filozófiájáról.
Rajo mindig a rét hívását hallotta a fülében. Ha csak tehette, sietett a szabadba.
Minden fűszálat ismert. Nevükön nevezte és becézgette őket. Ha némelyikük zöld
színe már elmúlóban volt, tüstént nyakába vette a lábát, és szaladt a folyó
irányába. Kalapjába vizet merített, abból locsolgatta a sárguló fűszálakat,
miközben maga kitalálta dalocskákat dúdolgatott.
A mai napon is minden úgy történt, mint tegnap és tegnapelőtt, de... Rajo arra
lett figyelmes, hogy a vállára egy szép tarka lepke telepedett. Olyannyira megörült,
Hogy szinte mozdulni sem mert, nehogy elriassza a vendéget. Rajo úgy tett, mintha
mi sem történt volna. Tovább dúdolgatta dalocskáit, élesztgette a beteg fűszálakat.
Már esteledett, de a lepke nem mozdult Rajo válláról.
– Most mit tegyek? Ha felállok, elriasztom. Ha viszont tovább maradok, édesanyám
nyugtalankodni kezd, tűvé tesz értem minden zegzugot, s aztán lesz csak nemulass!
– tűnődött Rajo.
Végül mégis úgy döntött, hogy marad. Amint így üldögélt, kigondolt egyet s mást,
s hangosan felmondta versikéjét a Csendnek:
Ha én fűszál lehetnék,
örök zöldben pompáznék,
kiskertekben illatoznék,
kicsi ablakocskán besurrannék,
édes álmok felett hajladoznék…
– Hogy te milyen érzékeny lelkű ifjú vagy! – szólalt meg Rajo nagy döbbenetére
emberi hangon a lepke.
– Miből gondolod, hogy érzékeny lelkű vagyok? – elegyedett szóba Rajo, leplezni
igyekezvén meglepettségét.
– Hát egyrészt abból, hogy módfelett szereted a természetet. Szinte együtt lélegzel
a fákkal, a virágokkal. A madarak a tenyeredből csipegetik a magot. A virágok
feléd hajladoznak, még a büszke margaréta sem kivétel. Másrészt pedig tudatosan
menekülsz a népszerűség elől.
– Várj csak egy pillanatra! – szakította félbe a lepkét Rajo. – Nem értem, mi
az, hogy népszerűség.
– Hm, hm! – késett a válasszal Phabol, a lepke. – Tudod, nem minden ember egyforma.
Vannak szegény emberek, akiket sok–sok jó tulajdonsággal áldott meg a természet.
Legfőbb erényük a becsületesség, ezért aztán mindenki szereti őket. Az ő népszerűségük
öntudatlan. – Mi az, hogy öntudatlan? – kíváncsiskodott ismét Rajo.
– Pontosan az, amiről beszélünk. Te például népszerű vagy a cigányok között,
de a viselkedésed mégis arra utal, hogy nem veszel tudomást róla. Érted?
– Részben igen, de igyekezni fogok, hogy... – Rajo nem fejezte be, mert izgatottan
várta, hogy Phabol hosszú magyarázattal szolgáljon, amely őt szerfelett érdekelte.
– Róluk nem kell sokat beszélni – folytatta Phabol. – Inkább arról a másik,
nemkívánatos kategóriáról szólnék. Őket úgy nevezzük, hogy “gőgösök egylete“.
Hogy ne vágjál örökösen a szavamba, máris leírom neked a gőgös embertípust:
Ő a magabiztosság földi megtestesítője. Nagyon magasról néz le a másik emberre...
– És nem fél, hogy leesik? – kíváncsiskodott Rajo.
– Hahaha... – Phabol hangos nevetésben tört ki. – Hogy te milyen szellemes vagy!
Hát, tudod, az úgy van, hogy a legtöbb esetben bizony számolnia kell ezzel.
Senki sem szereti az olyan embert, aki magáról azt hirdeti, hogy ő a világon
a legokosabb. Az ilyen még arra is képes, hogy rosszat cselekedjék, csak azért,
hogy ily módon is magára vonja a figyelmet. Avagy, más szóval – feltűnési viszketegsége
van! Végezetül még megjegyezném, hogy az effajta embertől óvakodnunk kell, mert
műveltség híján keservessé teheti hétköznapjainkat.
– Műveltség! Jaj be szép szó! – ujjongott Rajo. – Mesélnél nekem róla valamit?
– kérlelte a lepkét.
– Hát persze hogy mesélek! Rendkívül örülök, hogy ilyen fontos fogalmak iránt
is érdeklődést tanúsítasz, mint a műveltség.
– Csodálatos! – örvendezett Phabol.
Már késő este volt. Az égen milliónyi csillag. A madarak csivitelése elcsitult.
A fák susogása sem hallatszott. Ez a csönd birodalma.
Álomország, ahol a csoda úgy történik, ahogy azt nap nap után lelkünkben dédelgetve
vigyázzuk a remény jegyében.
– A műveltség – folytatta Phabol – a legfontosabb emberi értékek egyike. Ha
művelt ember vagy, igazságot tudsz osztani az emberek között. Magyarázatot adhatsz
a miértekre. A jó és a rossz utat külön tudod választani. Megfejted a titkokat.
Boldoggá teszed önmagadat, miután boldoggá tettél másokat. Mindezt azért mondom
el neked, mert a műveltségre nagy–nagy szükséged lesz az életben. Ha majd egyszer
a népedet kívánod szolgálni, akkor a tudás számodra nélkülözhetetlen fegyverré
válik. Ezért én azt tanácsolom, szerezd meg! Segíts a rászorulókon! A cigányoknak
évszázados megaláztatásuk során talán sohasem volt akkora szükségük a segítségnyújtásra,
mint most – fejezte be tanácsadói beszédét Phabol, a lepke, miközben először
lebegtette meg leheletfinom szárnyacskáit.
– Érdekes, amit mondasz! – tört ki lélegzet–visszafojtott hallgatásából Rajo.
– Tudod, az, amit te most elmondtál, valahol az elmém legmélyén bennem is rég
megfogalmazódott már. Csak hát szükségem volt valakire, aki segít szavakba önteni
gondolataimat. És most végre sikerült! – ujjongott Rajo.
– Örömében felugrott, s úgy elrugaszkodott, akárha az égbe igyekezne. Miután
észbe kapott, a lepkének már hűlt helye volt. Hívogatta, rimánkodott, de Phabolt
többé sehol sem találta.
Késő éjszaka van. A Hold furcsán mosolyog. A távolból már idehallik a cigányok
kiáltozása:
– Rajo, mure phral, kaj san?
De Rajo mintha mit sem hallana. Csak áll egy helyben, mint aki elveszítette
az időérzékét. Egy pillanatra azt hiszi, több száz éves, és csak nő és nő.
Testmagassága már a csillagokig ér. Jobbjával megsimogatja a tündöklő égboltot,
majd egy csillagocskát a tenyerébe vesz, s fut vele haza, hogy a szegény cigányok
asztalára tegye...