Annyit beszélünk róla, és anynyiféleképpen használjuk ezt az egy szót: Európa.
Mindenki sokattudóan nagy elmésségeket, vagy legalábbis annak vélt szózatokat
hangoztat jól betanult szövegként. De hol van Európa? Nem hiszek abban, amikor
Európáról politikai értelemben beszélnek, azaz, amikor Európa az Unió határai
által körbevett területtel azonos.
Mert mi is valójában Európa?
A dédapám 1900-ban az Osztrák-Magyar Monarchia polgáraként nem sokat morfondírozott
azon, hogy ő most Európához tartozik, avagy sem. Nem volt kérdéses, hogy ő hova
tartozik. Mint ahogy az sem volt kérdéses számára, hogy férfi, avagy nő. Illetve,
hogy keresztyén, avagy sem. És akkor az Európa volt.
Hogy mit gondolt egy másik dédapám, aki túlélte az első világháborút, és megélte
Trianont Erdélyben, nem tudom. De feltételezem, hogy csak átmenetinek tekintette
a helyzetet, és nem kételkedett benne, hogy ő európai.
Gozsdu Elek a XIX. század végén élő és alkotó magyar novellista 1910-ben, a
Velencébe tartó kedvesét féltőn óvja az ott tapasztalható városi nyomortól és
piszoktól. Arra kéri az asszonyt, hogy próbáljon elvonatkoztatni mindentől és
a szépségre, az építészet csodáira figyeljen: „Maga – biztos vagyok benne –
csak a szépséget fogja látni, és a szépség-szomjas lelke nem veszi észre a törpe
utódokat és a piszkot, a szegénységet, és ha észreveszi is, a temperamentumot
és a szép gesztust fogja meglátni minden rongyok között. A szépség erősebb minden
piszoknál.” – írja.
Egy öntudatos polgár, aki a biztonságos Osztrák-Magyar Monarchiából tekintett
az akkor még szegénynek és periférikusnak vélt délre. Gozsdu Elek Temesvárról
írja. Az akkori Európából.
Ma, mi budapestiek, vagy vidékiek most már európai polgárként nem nagyon írhatnánk
hasonló levelet senkinek.
És hol van Temesvár? Temesvár már nem Európa. Legalábbis politikai értelemben
nem. Enynyit változott a világ alig száz év alatt. Ennyit változott kontinensünk
száz év alatt.
Újból európai polgárok lettünk, legalábbis azok, akik valaha is kiléptek Európából.
Én nem léptem ki. Ahogy egy idős rokonom mondaná, a nagyapánkat senki sem kérdezte
meg, hogy hova akar tartozni, és lehet, hogy a kor, amelyben éltünk, kilépett
Európából, de mi nem.
Egyik kedvenc, anekdotába illő történetem az, amelyet Goethe az Itáliai utazás
című könyvében ír le, amikor átkel az Alpokon. Nagyon izgatott. Ugyan még a
magas hegyek vidékén jár, de az már Itália földje. A nagy kultúra iránti tisztelettől
remegő hangon érdeklődik a fogadósfiúnál az illemhelyről. Az olasz suhanc széles
karcsapással végigmutat az Alpok lankás hegyoldalain. Goethe összeomlik. Ez
az első találkozása Itáliával. És ez Európa. Mert néha még az írófejedelmek
is olyan helyzetbe kényszerülnek, amikor félre kell tenniük fenntartásaikat,
és más nem lévén, meg kell elégedniük azzal, ami van. Goethe esetében a bokorral.
Sok száz évvel később Márai Sándor, a polgár, döbbenten állt Brüsszelben szállodájának
ablakában, és elképedve nézte, ahogy a téren egymással verekednek a vallonok
és a flamandok. Az Unió fővárosában. Igaz, akkor még nem volt az. Márai megkérdezett
egy vallon orvost, hogy miért kell a vallonoknak és a flamandoknak rendszeresen
ütlegelni egymást. A válasz: a flamandokkal nem lehet együtt élni.
Néhány évvel ezelőtt Belgiumban két vonat ütközött össze. Mert a vallon és a
flamand bakter nem értette meg egymást. Európa szívében.
Európa nem egy varázsszó, egy titkos gyógymód, egy elvont fogalom, amely az
elrontott sorsú emberiség valamennyi gondját egy csapásra megoldja. Az öreg
kontinens magában hordozza a móros arcú spanyolokat, akik alig harminc éve szabadultak
fel Franco diktatúrája alól, a párizsi arabnegyedet, az Olaszországi albán menekülteket,
és most már kelet-európai fanyar hitetlenségünket is. És mi így, együtt, magunkkal
cipeljük a múlt bűneit: az inkvizíció máglyáit, a lemészárolt hugenották jajkiáltásait,
és még lehetne tovább sorolni. De az is Európa, amikor Goethe lelkesen kel át
az Alpokon, hogy lássa imádott Itáliáját, vagy ahogy Cervantes, a nagyszerű
spanyol író fél karjára megsérül a törökök elleni csatában, majd szegényen és
magányosan megírja az első modern európai regényt, a Don Quijotét. Mint ahogy
az is Európa, amikor Krúdy Gyula a világ bajával mit sem törődve ódákat zengedez
egy velőscsontról.
Nem a strassbourgi parlamentben dől el a sorsunk, hanem a lelkünkben, a gondolatainkban,
a hitünkben.