Újra itt van az ősz. Letudtuk a nyarat is, az év legkellemesebb időszakát, amikor még a fű is csak bágyadtan nő. A szerencsésebbek kiharcoltak főnökeiktől egy kis pihenőidőt, és a talán évek óta kuporgatott pénzt egyetlen kézmozdulattal dobták a turizmus kalapjába. Végtére is mindenkinek járnak gondtalan pillanatok, még ha csak rövidek is.
Ez a kézmozdulat a tisztes szegénységben élőknek, vagy ha tetszik, a középosztálynak luxus, de előre kiszámított, alaposan átgondolt, (több)éves családi költségvetésbe illesztett lépés, kimódolt támadás a hétköznapok nyűge ellen.
A rászorulók kalapjába azonban most is csak annyi hullik, mint máskor. A kopott, zsíros kalapok, illetve az őket felváltó műanyagpoharak alján csak aprópénz hever. Apád-anyád idejöjjön – köpdösi a koldus hajnalban szerencse-ötvenesét, hátha az ezüstszín fémdarab a remény varázslatára átváltozik bűvös mágnessé, magához rántja testvéreit az aluljárók, templomok, metrók, kocsiülések népétől.
De vannak, akiknek még ennyi sem jut. Elszegényedett családok, akikre a gengszterváltás úgy tört rá, mint a római légiók a barbár törzsekre Julius Caesar idején. A bezárt és elkótyavetyélt gyárak és üzemek dolgozói akkorát kaptak, hogy még most is számolják a csillagokat. Igaz, most már az Unióét.
Lehet, hogy kényszerképzetem támadt, de úgy érzem újra és újra ott tartunk, ahonnan elindultunk. Nekem, öreg cigánynak sokkal nehezebb ez az „Európába vezető út”.
Számba kell vennünk kincseket is, amiket magunkkal hoztunk Keletről. De ezekkel együtt mit viszünk még magunkkal tovább: megannyi nehézségünket, nyomorúságunkat?
Persze az is lehet, hogy gazdagabbak leszünk a csatlakozással. Talán nem csak a bőrünk színe számít majd, s nem lesz többé kisebbség és magasabbrendűség.
Egyben azonban biztos vagyok: szolgálni és építeni fogjuk, ahogy eddig is tettük szűkebb hazánkat, s most már Európát is.
Megint ősz van, lássuk hát mit is tanultunk a vakáció alatt?
Visszatértünk Európa kebelébe, az itt töltött ezer, illetve hétszáz év (magyarnak ennyi, a cigánynak annyi) után végre megérkeztünk! Díszharsonák zengték Európa boldogságát új testvérei láttán, de az ezüst étkészletet még eldugják előlünk.
Röviden: beléptünk, és megtudtuk, amit amúgy is sejtettünk a lelkünk mélyén – az Unióban sincs kolbászból a kerítés, de ahol mégis, ott csakis magyarból, Viva Hungaricum.
Felteszem a kérdést, vajon mi van a Romanicumokkal?
Mert úgy tűnik, alaposan elment mellettünk a világ. Az emberi tudás immár a csillagokat ostromolja, és mi cigányok itt vagyunk mindennek a kellős közepén furcsa zabolátlanságunkkal, szellemhiedelmeinkkel és képzelt szabadságunkkal. Időnként megpróbálunk felkapaszkodni a civilizáció gyorsvonatára, de ez eddig még nem sikerült. Vagy lelöknek róla, vagy magunktól leesünk, mert nem tudjuk, hogy kell ott megkapaszkodni.
Az emberiség, ahogy mi látjuk, két csoportra osztható: cigányokra és nemcigányokra. A nemcigányoknak van saját területük, nemzettudatuk, gazdaságuk, hivatalaik, intézményeik, iskolájuk, írott történelmük, fegyveres erőik, törvényeik, nemzetközi egyezményeik. A cigányoknak mindez nincs. Két rendszer él egymás mellett, a történelem kezdete óta. Két értékrend, életszemlélet, gondolkodásmód.
Az egyik rendszer óriási, a másik parányi, de nyilvánvalóan életképes, hiszen él. Hogy életben maradhatott, annak minden bizonnyal az volt az oka, hogy a cigányság évezredekig vándorolt, keresztül-kasul, a fejlett civilizációkon át, hódító szándék nélkül. Megőrizve közben – igaz, ma már csak töredékesen – saját értékrendjét.
Hogy a két rendszer békésen megfér-e egymás mellett, vagy kirekesztőleg viseltetik egymás iránt: a következő évtizedek nagy feladata lesz mindkét fél számára.
Ha van olyan hazafi, aki abban reménykedik, hogy minden cigány kiballag Amerikába, s egy szebb, jobb “cigánymentes” Magyarországon nem lesznek többé problémák, azt sajnos ki kell ábrándítanom. Bármilyen furcsa nekünk is hazánk ez az ország, s maradunk.
Megdolgoztunk már eddig is azért, hogy itt lehessünk itthon, hogy e közös hazában cigányként is, magyarként is egyenrangúak lehessünk. Házakat és utakat építettünk, ott voltunk a végváraknál, fegyvert kovácsoltunk Brassóban Mátyás király vitézeinek, Gábor Áron ágyút öntött (merthogy ő is cigány volt…). Most is sok a tennivalónk: az Európa Házat kell együtt felépítenünk, nemcsak hazánk útjait.
Miniszterelnökünk nemrégiben javasolta a kisebbségi kérdés alapos átgondolását. A javaslatot ünnepelték, az eredményt egyelőre nem látjuk.
Van itt érv és ellenérv egyaránt. Egy biztos: részünkről az akarat és a jó szándék, a tenni akarás azért, hogy mindenkinek jó legyen, nem hiányzik.
Nem panaszkodunk. Inkább tesszük a dolgunkat. Persze azért nem adjuk fel az embernek járó jogokért folytatott harcot. Ahogy mondják, csak várunk, de ha nem jön hamarosan a sült galamb (mert az sosem jön önszántából), hát lelőjük az égről, és mi magunk sütjük meg.
De akkor az nem csak a miénk lesz, hanem mindenkié, mert a cigányok, magyarok, románok, albánok, szerbek, szlovákok, horvátok, sárgák, feketék, fehérek, tarkák ügye nem egy-egy nemzetiségé, kisebbségé, hanem minden emberé, sőt az emberiségé, még ha sokan nem is ismerik ezt fel.
Sárgulnak a levelek, lassan lehullanak, és bár a nap még melegen süt, sok család már előre fázik a téltől. Cipő, kabát, tüzelő, tej, kenyér, többszörösen uniós áron, miből telik?
Itt az ősz. Egy kicsit elszomorodom, mert hamarosan megint temethetünk egy évet, és sokunknak nem jut annyi, amennyire szükség lenne, sem ruhából, sem kenyérből, sem életből.