Egy irodalmi életmű értéke nem mérhető a sok vagy a kevés fogalmával. Holdosi
Józsefet például egyetlen könyve, a Kányák emelte ki az ismeretlenség homályából,
s tette egy csapásra ismert, sőt elismert íróvá: lefordították, kiadták németül
és lengyelül is, kitüntették érte. A Kányák családregény, híradás egy cigány
közösség sorsáról, helyzetéről és életérzéséről. A könyv lapjain az ősök és
az utódok sok évtizedes küzdelme elevenedik meg. A fiatalok bármi áron meg akarnak
tisztulni korábbi életük szennyétől, lehúzó erejű környezetüktől.
A látomásokkal teli történet az író páratlanul szép meseszövésével, gazdag stílusában
útmutató jelképpé válik. A Kányák sikere után Holdosi újabb regényeket írt:
A Glóriás, a Dac, majd a Cigánymózes, ugyanúgy, mint a Kányák a cigányság sorsával
foglalkozik. A főszereplők ezekben a regényekben is az azonosságtudatukért,
származásuk fölvállalásáért küzdenek. A szerző felteszi a kérdést: miként vállalja
cigányságát az, aki a tanulás a munka révén kiemelkedik gyermekkori környezetéből.
A Cigánymózes egyetemista hőse anyja tanácsára és ösztönzésére igyekszik elfelejteni
múltját és régi környezetét, ám súlyos betegsége rádöbbenti arra, hogy viszsza
kell térni övéihez, tanítójukká kell válnia. A cigányság évszázadok alatt formálódott
sorsát azonban egyetlen elszánt ember nem tudja megváltoztatni. Ide nem megváltók
kellenek; ez a regény végső tanulsága. Mindenkinek tennie kell azért, hogy a
körülmények megváltozzanak körülöttük.
Regényeivel nagyjából egy időben Holdosi József egy sajátos műfajt teremtve,
meséket írt felnőtteknek. A köznapi élettől elvontan, jelképekben, jelképrendszerekben,
abszurd szituációkban tárul elénk a meséken keresztül a valóság. Ezek az írások
stílusukban, okfejtésükben elütnek a népmeséktől, amelyek elandalítanak, és
eltérnek az állatmeséktől is, amelyek egyszerű történetük alapján közvetlenül
is megfogalmazzák az olvasónak szánt tanulságokat. Sorsok, korunk tükröződik
ezekből az írásokból.
Holdosi meséiben – a népmesék történeteivel ellentétben – mindig a család legidősebb
gyermeke indul el, hogy tegyen valamit: a vállalkozó kedvű, az elhivatott ember
küzdelme, harca nyer értelmet. A szerzőt a cigánysorson túl általános emberi
problémák foglalkoztatják; mit tehetünk önmagunkért, egymásért, a közösségért.
Ahogy a latin-amerikai témákat feldolgozó Marquez sem csak egy szűk körnek szánja
írásait, úgy Holdosi is a tágabb közösséghez akar szólni; neked, nekem, a huszonegyedik
század emberének.
A mélyről jött ember feltörő optimizmusáról szólnak ezek a mesék, még akkor
is, ha egyik-másik lehangol. Erőt sugároznak, bátorítanak: nem vagyunk halhatatlanok,
a túlvilág helyett itt a földön, az egyszeri és megismételhetetlen életünkben
kell megtalálnunk és megvalósítanunk önmagunkat…
A „Csak annak nehéz, aki él” című elbeszélés hőse tízlépésnyire áll már csak
attól a jelképes virágtól, amelyet le kellene szakítania. De nem tépi le, nem
szakíthatja le, mert ott van köztük tíz lépés. S mert azt megtenni nem tudja,
szükségszerűen elbukik.
Optimizmust, vagy pesszimizmust sugallnak ezek az írások? Holdosi kiüresedett,
lepusztult teremtett világa pesszimizmust áraszt. Ám ha a történetek nyomán
elgondolkodunk, hogy másként is lehetne élnünk, akkor Holdosi meséiből erőt,
optimizmust meríthetünk. De vajon lehetünk-e egyértelműen optimisták, ha a valóságot
nézzük? Amíg gyermekgyilkosok, önvérüket pusztítók garázdálkodnak, erőszakoskodók
tartanak rettegésben asszonyokat, lányokat, amíg a szeretet helyében a gyűlölet
lángja lobog, s csak acsarkodni tudunk egymásra, amíg a világ olyan körülöttünk
amilyen, és nem olyan, amilyennek szeretnénk, addig az író nem írhat andalító
történeteket, vidám meséket.
Holdosi József az irodalom eszközeivel nemcsak tanítani akar, hanem örömet szerezni
azoknak, akik a nyelvi gazdagságba, egyéni stílusába, teremtett világába képesek
belefeledkezni.
Pósfai János nyomán:
Fehér Krisztina