O Jovano efta bersh slugisardas kaj jekh barvalo raj. Jokhar kodi phendas rajeske:
– Mure raja tyo baripe! Tele nachilas muri vranma, kamav khere te zhav kaj muri
dej. De avri muri potyin.
O raj kade das duma leste:
– Xarnyiko sanas, but butyi kerdan patyivales. Soski e butyi kasavo o potyinipe
– haj das le Jovanos jekh baro kotor somnakaj.
O somnakaj kasavo baro sas, sar Jovanosko shero. O Jovano angle las pesko dikhlo,
haj ande kodo phanglas o somnakaj, haj las po phiko, haj las pes te zhal khere.
Jekhar jekh manush reslas les, kon pe grastesko dumo kliselas. O manush frisshnos
haj vojasa beshlas ande zen. O Jovano brigas phendas kadale vorbi:
– De shukar traba te beshen pe grastesko dumo, chi trubuj te zhan phujatar,
le manushenge punre chi resen pe phuv. Mishto avlas vi man jekh grast.
O grastari ashundas kadi vorba, tordyilas, haj phendas le Jovanoske:
– Haj tu sostar phires phujatar? Naj tu grast?
– Kathe si mande jekh baro soninakaj, pharoj, daba zhanav te zhav, de so te
kerav? Trubuj mit ma te zhav khere, kaj muri dej.
– Zhanes so? Paruvas. Me tuke da le grastes, tu mange o somnakaj. Mishto avla?
phendas o grastari le Jovanoske.
– Me losshasa paruvav tusa, ke aba zurales khinosardom le somnakajesa. Akanak
aba shaj zhav khere pe grastesko dumo. Ando gav sakon xanyzhvaren man, ke me
avo o legmajlosshako manush.
O manush tele xuklas, xutyildas o somnakaj, pala kodi opre zhutisardas le Jovanos
po grast, haj ,,Zha Devlesa” phendas leske.
O Jovano phutyardes beshlas pe grastesko dumo, haj kade zhalas zhi khere. Khere
apol andre phanglas le grastes ande shtala, haj das les detelina haj karvachi.
Jankó hét évet szolgált egy gazdag úrnál. Egyszer azt mondja az úrnak:
– Nagyuram lejárt az időm, haza akarok menni az anyámhoz. Add ki a fizetésemet!
Az úr így szólt hozzá:
– Szorgalmas voltál, sokat dolgoztál becsületesen. Amilyen a munka, olyan a
fizetség.
És adott Jankónak egy nagydarab aranyat.
Az arany akkora nagy volt, mint Jankónak a feje. Jankó elővette a kendőjét,
és abba kötötte az aranyat, a vállára vette és elindult haza. Egyszer egy ember
utolérte, aki lóháton lovagolt. Az ember frissen és jókedvűen ült a nyeregben.
Jankó szomorúan mondta ezeket a szavakat.
– De szép dolog ülni lóháton, nem kell menni gyalog, az embernek a lába nem
ér le a földre. Jó lenne nekem is egy ló.
A lovas hallotta ezt a szót, megállt és mondta Jankónak:
– Te miért jársz gyalog? Nincs lovad?
– Itt van nálam egy nagydarab arany, nehéz, alig tudok menni, hát mit csináljak?
Haza kell mennem az anyámhoz.
– Tudod mit? Cseréljünk. Én neked adom a lovat, te nekem adod az aranyat. Jó
lesz? – mondta a lovas Jankónak.
– Örömmel cserélek veled, mert már nagyon elfáradtam az arannyal. Most már mehetek
haza lóháton. A faluban mindenki irigyel engem, mert én leszek a legboldogabb
ember.
Az ember leszállt a lóról, megfogta az aranyat, utána felsegítette Jankót a
lóra.
– Menj Istennel! – mondta neki. Jankó büszkén ült a lóháton és így ment haza.
Otthon bekötötte a lovat az istállóba és adott neki lóherét és kukoricát.