Lesz, aki ennek az írásnak az elolvasása után elátkoz, megkövez. Nosztalgiám
van. Visszasírom a régi, tiszta, számomra mindig az otthont, a hazatérést, az
együvétartozást jelentő cigánytelepet. Ez az érzés két, nemrég történt esemény
kapcsán erősödött fel bennem.
Hazalátogattam Törökszentmiklósra. Barátom, Dikó Jóska, aki iskolacimborám volt,
beleültetett kivénhedt Zsigulijába, s meginvitált a Csisznyikóba, a cigánytelepre,
ahol éltem, laktam, felnőttem, ahová naponta hazamentem, ahonnan abban a világban
a csendőrök elől megszökve mentem a polgári iskolába. S nem felejtem el, amiért
késtem, békaügetésben háromszor körül kellett ugrálnom az iskola hatalmas téglalap
alakú épületének kertjét. De csak Benedek tanár úr végső unszolására a tornatortúra
után voltam hajlandó elárulni, miért is késtem az iskolából.
Tagadjam? Nem lenne értelme, de alig vártam, hogy vége legyen az óráknak, hogy
repüljek haza. Nekem a hazát, az otthont a telep, a Csisznyikó jelentette. Itt
éreztem magam felszabadultnak, itt voltam otthon. A Kígyó utcában és környékén,
a part alatt volt a játszótér, itt rúgtuk a rongylabdát, itt a befagyott tavon
sinkóztunk, fakutyáztunk, ide jött utánam anyám, s innen vittek a csendőrök
Szajolba tankcsapdát ásni, gondolva ezzel, majd megállítják a vörös ármádiát.
Gyerekfejjel már akkor átláttam, hogy ez mekkora naívság. Innen akartak deportálni
Dachauba, innen szöktem meg, Szűz Jánnyal (így csúfolták unokanővérem férjét),
s kapartam a gránátrepeszek által szétlőtt porcelán villanyvezeték foglalatokkal
a marharépát. Itt a Csisznyikóban húzódtam meg Ilka nénéméknél, amikor egy orosz
katona rámlőtt, s éppen csak megmenekültem, mert fennakadtam a fakerítésen házunk
végében. Ilka nénémék beágyaztak párnák, dunnák közé. Ott remegtem órákon át,
míg el nem múlt a veszély, vagy azt nem sejtettem, hogy már elvonultak az oroszok.
Micsoda élet volt a Csisznyikóban! Ökrös nagyapám, a nagy fehér bajszú palóc
ivadék muzsikus cigány ember nyáridőben kiült a hófehérre meszelt zsákfirhanggal
eltakart budi padkájára, s várt, míg megjövök az iskolából. Különösen esők után
tettünk nagy sétákat a legelőkön, a part alatt, a közeli erdőkben. Vittem a
kaskákat, zsákokat, s olyan sok különféle gombát szedtünk, hogy napokig ez volt
a család ebédje, vacsorája. Amikor meg felszáradt a legelő, mentünk száraz ganét
szedni, hogy legyen mivel tüzelni.
Alig két-három fél utcányiból állt a Csisznyikó, a cigánytelep. A főutcája a
Kígyó utca volt. Itt laktak a legtöbben. Az utca legelején anyám nádfedeles
háza állt. Velünk szemben és mellettünk magyarok laktak, a két Kulcsár család.
Az egyik órás volt, amolyan kontárféle, a másik napszámos. Közéjük ékelődve
egy kis fehér viskóban Dara élt feleségével, gyerekeivel. Fél lába volt, egyiket
levágta a vonat. Élete mégis a vonathoz kötötte. Valamennyi Törökszentmiklóson
megállt személyre felszállt, végig darizta egy-két nótával a szerelvényt, elutazott
Karcagig vagy Szolnokig, s aztán jött haza. Olykor mákosan, s erről már tudtuk,
hogy szüretelt. Délután aztán valamelyik roma udvarában a hűvöst nyújtó fák
alatt összeült a kaláber vagy ultiparti, olykor a huszonegyezők, és sokszor
hajnalokig verték a blattot.
Emlékezetesek maradnak számomra azok a hajnalba nyúló éjszakák, amikor pipázó
Julcsa néném, anyám testvére, akit írástudása miatt nagyra becsültek a Csisznyikóban,
felolvasásokat tartott vagy mesélt a világ dolgairól. Mi, gyerekek, körébe kuporodva
tátott szájjal hallgattuk. Legszebbek talán mégis azok a nyári délutánok voltak,
amikor egy-egy nagyobb ház szobájában összegyűltek a zenekarok, és hol itt,
hol ott csendült fel a magyar nóta, a palotás, a verbunkos. Ilyenkor hétköznapokon
voltak a betanuló esték, amikor egy-egy darabot ötször-tízszer is végigjátszottak,
és külön-külön a kontrásnak, brácsosnak, csellistának, nagybőgősnek megkeresték
egy-egy átmenethez a szükséges „fogást”, akkordot. S amikor már a prímás-karmester
úgy látta, összecsiszolódott a zenekar, megvan a kotta szerint is, meg a romák
által is elfogadott összhangzat, akkor végigmuzsikálták. Csodálatos volt.
Csupa muzsikaszó töltötte meg az egész Csisznyikót. Órákig hallgattam a zenekarokat
az ilyen próbákon. Valósággal bizsergett a testem, átjárta egész énemet a zene,
a muzsika, egy-egy szép akkord, a cimbalomszólók, a virtuóz prímások produkciói,
rivalizálásuk. Büszke voltam rájuk. Nem összevissza laktak a roma családok.
Egymás szomszédságában a muzsikusok, külön a paraszt cigányok. Nem keveredtek,
a legnagyobb tisztelet a muzsikusokat illette, s ezt az egész cigánytelep elfogadta.
Kölcsönösen elfogadták egymást, s ha valamelyik szegényebb paraszt roma bajba
került, segítettek rajta a többiek.
Ha a hatóság tetűvizitet rendelt el a Csisznyikóban, nem volt kivétel. Csendőrök
vigyázták a rendet, a tisztaságőrök meg nyírtak, borotváltak, fertőtlenítettek.
Ott, ahol arra szükség volt. Nem volt kivétel. Cigány volt az egyik is, meg
a másik is.
Nem voltak kiskertek, de tiszták voltak a porták, söpörték az udvarokat, utcákat,
és megszólták, kiközösítették azt, aki hanyag, lusta volt, s addig veszekedtek
vele, amíg háza körül rendet nem teremtett.
Ismert mindenki, és én is tudtam még a legapróbbakról is, melyik famíliából
valók. Szerettek és büszkék voltak rám az iskolázott, a községházára is bekerült
jegyzői posztig jutott cigány fiúra. Bárhová vetett jósorsom, mindig szívesen
mentem haza a csisznyikói nádfedeles családi házunkba. És mindig vártak. Nem
csak a családom, anyám és főleg Annuska, a lánytestvérem, Malvin néném, Feldmann,
a zsidó sógorom, közeli és távoli hozzátartozóim, hanem a cigányok is.
Nem szégyellem, lehajoltam és megcsókoltam a földet a konyhában, amikor egyetemi
tanársegédként hazakerültem és bejelentettem, hogy megházasodom, de nem cigány
lányt veszek feleségül. Különösebb gondot nem csináltak belőle, sőt büszkék
voltak rá, amikor hazavittem és bemutattam, ki ő, a jövendőbelim. Látni akarta
mindenki. Jöttek a cigányok, fiatalok, idősebbek, hogy tetőtől talpig szemügyre
vegyék az új asszonyt. Örültem, mert feleségem tudta, ki vagyok, honnan származom,
elfogadott, a Csisznyikó meg elfogadta őt.
Negyven év telt el azóta. Erre a most látott, lerobbant csupa búz, piszkos,
elputrisodott cigánytelepre már nem vinném el bemutatni menyasszonyomat, s magam
sem laknék itt. A törökszentmiklósi Csisznyikó teljesen elhanyagolt, leépült.
Nem gondolom, hogy ez lenne a törvényszerű. Tudom; mert láttam, vannak hasonlóan
koszos, még a kiskertet is elhanyagoló, a gaztól felvert cigányporták sok-sok
faluban, de láttam a Beregben és Szatmárban olyan sorházas cigánytelepeket is,
amelyekről senki nem mondaná meg, hogy a virágos rendezett házak gazdái cigányok.
És ezekben a falvakban szívesen élnek egymás mellett, egymás szomszédságában
a romák, s őrzik, ápolják a hagyományokat.
Olykor elméleti, ám inkább gyakorlati kérdésként vetődik fel: maradjanak-e a
cigánytelepek vagy megszüntessék(sük) őket? Lehetetlen erre egyértelmű igennel
vagy nemmel válaszolni. Van olyan település Magyarországon, ahol a romák igenis
ragaszkodnak ahhoz, hogy együtt, egymás mellett éljenek, míg máshol a legkülönbözőbb
okok miatt beköltöznének a faluba. Igen ám, csakhogy nem fogadják be őket. A
helyi körülmények sok mindent megszabnak és eldöntenek. Ott, ahol a magyar sorra
nem engedik be a cigány családot, a falu valamelyik utcájában házat építeni
szándékozót, azonnal felvetődik: cigányellenesek. Lehet. Esete válogatja. Ott,
ahol befogadja a magyar lakosság a cigány családot, ahol együtt élnek, ez nem
gond, természetes, hogy a magyar lakta sorban cigányok is építkeznek. Említhetném
Zuglót, ahol már-már hivalkodó, szinte palotákat építenek egyes gazdag cigány
kereskedők, ami feltűnik, kilóg a sorból. Köztudott dolog. a cigányt két dolog
miatt rója meg a nem cigány környezete; ha piszkos, ha elhanyagolt a portája,
vagy akkor, amikor azt látja, hogy gazdag. „Nézd a romát, milyen hivalkodó házban
lakik. Miből telik ennek az oláh cigánynak palotára?” – hallani Pesten, Zuglóban
is a magyarok megjegyzéseit. S ez még elviselhető is lenne, de amikor kihívóan,
másokat lekezelően viselkednek, az már irritálja a közvéleményt.
Csak teoretikusi kérdés: legyen vagy ne legyen cigánytelep. Van. Lesz. Csak
az nem mindegy, hogy milyen legyen. Szívem szerint mellette voksolok. És nem
azért, mert ezzel úgy érzik a romák, hogy diszkriminálják őket, hanem elsősorban
azért, mert évszázadok óta szinte ez az egyetlen olyan objektív feltétele a
cigány identitás megőrzésének, fennmaradásának, hagyományaink ápolásának. Lehet,
hogy tudják ezt a magyarok, a közvélemény, lehet, hogy nem. Ám azzal, hogy vannak
települések, ahol minden áron ellenzik a faluba költözésüket, s a cigánytelepek
megmaradása mellett vannak, ehhez járulnak hozzá akarva-akaratlanul is. Az már
a cigánytelep lakóin múlik, milyen körülményeket igyekeznek teremteni maguknak.
Természetesen ebbe belejátszik sok helyen a települési önkormányzat felfogása
is. Mert döntéseik alapján a világ vége ott van, ahol a cigánytelep kezdődik.
Ott megszűnik szinte minden. Tudok olyan településről, ahol a cigányok nem temetkezhettek
a falu temetőjébe, nem használhatták azt a kutat, ahonnan a „magyarok” hordták
a vizet, s hiába vezették be a gázt a faluba, a cigánytelep elején vége szakadt.
Hasonlóan jártak el a vízvezeték építésével, stb. Híve vagyok annak, hogy épüljenek
cigány közösségi házak, olyanok, mint Tiszavasváriban vagy Tiszadobon, vagy
bárhol az országban. Ezek azonban veszélyeket is rejtenek magukban. Észlelhető
és érzékelhető a mögöttes szándék. „Legyenek csak ott együtt a romák, ne jöjjenek
a faluba.” Igaz, hogy ezek a helyek alkalmasak arra, hogy közösen ápolják a
hagyományokat, de elizolálja őket, kirekesztési tendenciái is érvényesülhetnek,
ha nem vigyázunk!
Élesen, kihegyezetten vetődik fel a kérdés különösen napjainkban, amikor – reméljük
– a Roma Programbizottság döntése és a miniszterelnöki „ígéret“ szerint napi
politikai, döntési kérdéssé vált és válik, hol, mennyi szociális lakásépítést
kezdeményezzünk közösen. Ne mi, hanem az arra rászoruló roma családok, s azok
az objektív, műszaki s egyéb más feltételek határozzák majd meg, hol épüljenek
meg ezek a lakások. Elképzelhető – s nem szabad kizárni! –, lesz olyan romacsalád,
aki úgy dönt, azt kéri, hogy a cigánytelepen vagy annak szomszédságában emeljenek
számukra otthont.
Gyerekkorunk emlékei a legerősebbek. Végigkísérik életünket, álmainkat. Ezen
tűnődtem, amikor legutóbb egy cigány ifjúsági tábor vendége voltam, s gyerekkoromról
meséltem a fiataloknak. Beszélgetés közben kérdeztem rá a körém sereglett általános
iskolásokra: ki lakik közületek cigánytelepen? Megdöbbentem. Egyetlen gyerek
sem emelte fel a kezét. Egyik szemem sírt, a másik örült. Elgondolkoztam. Olyan
is akadt közöttük, aki megvallotta: szégyelli, hogy cigány. Kerestem az okait.
A régi sztereotip válaszokat kaptam, mint mindig. Olyanokat, amelyek évszázadok
óta a cigányság negatív jellemző tulajdonságait említik. Tudják, hogy cigányoknak
születtek, de érthető ezek tudatában a tiltakozásuk? S azt is tudják, lakhatnak
bárhol, ha környezetük megtudja, hogy cigányok, csúfolják őket. Csak valójában
ők nem tudják mi az, hogy cigány? Nem hallottak még a felsősök sem az identitástudatról?!
S elképzelhető az is, hogy megpróbálják letagadtatni velük? Skizofrén állapot,
amely feloldásra, megoldásra vár! Kinek a feladata? Kiknek a feladata, hogy
a most felnövő cigány nemzedék, amely még távolról sem látott cigánytelepet,
elképzelje, mit jelent ott élni? Vajon szükség van-e egyáltalán ezeknek a gyerekeknek
élményekre, olyan pozitív és negatív tapasztalatokra, amelyeket megélve, megtapasztalva
dönthetik el, mit is jelent cigánynak lenni, hogyan ítéli meg a cigányságot
a társadalom, mi az, ami elválasztja és összeköti őket a cigányságról summás
ítéletet mondókkal, s azokkal, akik toleránsak, elfogadják a másságot, stb.
Semmi nem helyettesítheti az empirikus tapasztalatokat, a megélés élményeit.
Vigyáznunk kell, hogy e felnövekvő cigány nemzedék lelke ne legyen sivár, megőrizzék
cigányságukat, befogadják hagyományainkat, s továbbvigyék, táplálják. Úgy érzem,
s úgy ítélem meg, hogy e fiatalok egy része légüres térben él, a cigányság és
a nem cigányság életvitelhatárán, s ha felnövekszik, akkor kerül válaszút elé.
Mert az élet olyan dilemma elé állítja, amely vagy egész életére lelki beteggé
teszi, vagy cigányságát vállalva egészséges, önmagát vállaló emberré formálja,
aki vállalja önmagát ország-világ előtt.
Ebben segített nekem a cigánytelep, ahol felnőttem. Tudtam, ki vagyok és hová
tartozom! S ezért van olykor nosztalgiám.