Ha a cigányokhoz fűződő első és meghatározó élményemet el akarom mesélni, igen
messziről kell kezdenem a történetet.
Nekem nincs szülőfalum, jobban mondva Buda a szülőfalum. Itt születtem, nagyon
régen, még Ferenc József idejében. Már 90 éves vagyok, elmondani is sok, mennyi
mindent éltem meg.
A fiatalságom nagy részét Somogy megyében, vagy ahogy akkor nevezték Somogyországban
töltöttem, ahol akkoriban még olyan állapotok uralkodtak, mint Csokonai idejében.
Csertő falu és a csertői kastély, ahol a nyarakat töltöttem a Festeticsek birtoka
volt. Festetics Imre és családja lakott itt, ők a grófi ág tagjai voltak, a
család feje Tasziló herceg Keszthelyen élt.
Az öreg grófra nem igen emlékszem, még kicsi voltam, amikor időskori agyérelmeszesedésben
elhunyt. Felesége elég rendhagyó módon nem főrangú családból származott, hanem
egy cseh postamester lánya volt. Férjhezmenetele előtt még cirkuszi műlovarnőként
is dolgozott. Az öreg grófnő, ahogy a faluban emlegették fejedelmi termetű szép
nő, nagyszerű, életvidám teremtés volt. Bár öregnek nevezték korántsem volt
olyan idős. Az én fiatal koromban ötvenes éveiben járhatott. Két gyermekük született,
a fiú Kristóf akkoriban 25-26 éves lehetett, nála jóval fiatalabb húgát Rose-t
nevezték az emberek fiatal grófnőnek. A téli hónapokat a mi budai lakásunkban
töltötték, velünk együtt. Nem voltunk vérszerinti rokonok, annál többek, barátok.
Budapest lakossága az első világháború után a trianoni elcsatolások következtében
nyolcszázezerről hirtelen egymillióhárom-négyszázezerre duzzadt. Ebben az időben
ugyan nem állt romokban a város, de a lakáshelyzet mégis rosszabb volt, mint
a második világháború után. Az olyan nagy lakás, mint a miénk is, különleges
értéknek számított. Rose akkoriban még gimnáziumba járt és ehhez Pesten kellett
laknia, így került hozzánk.
Az én családomról annyit, hogy apai nagyapám, bécsi légionistaként került Magyarországra
1948-49-ben. Az idők során azonban tökéletesen beilleszkedett, magyarrá vált.
Valahogy úgy, ahogyan Jókai az Új földesúr című regényének hőse. Anyai részről
pedig egy kisnemesi, un. kurtanemesi családból származom. Az apai ágról még
annyit, hogy őseim főrangú, választófejedelmi család tagjai voltak. A fejedelem
szót idézőjelbe tenném, mert legalább 333 un. választófejedelem volt, akik annak
idején a német-római császárt választották. Voltak közöttük uralkodók, mint
például a bajor király, vagy a szász választófejedelem és a nürnbergi nagyherceg.
De voltak egy falus-két falus választófejedelmek is. Nagyapám elbeszéléséből
tudom, hogy ő Schlüsselburg és Rockstein örökös ura volt, s mint ilyen került
a választófejedelmek közé. Mindezt csak annak érzékeltetésére mondtam el, hogy
honnan is fakadt a kapcsolat és a barátság a Festetich családdal. Így adódott,
hogy a telet, az iskolaidőt nálunk töltöttük, s a nyári hónapokat pedig Csertőn.
A két család így fonódott össze.
Itt kell elmondanom, hogy a Festetichek csertői ágának birtoka hitbizomány volt.
Ez azt jelentette, hogy nem a saját tulajdonuk, hanem a király tulajdona volt.
A gyakorlatban úgy élhettek, és úgy kezelhették, mintha az övék volna, szabadon
gazdálkodtak és kereskedhettek a terményekkel, de a birtokot nem idegeníthették
el. Ez a szabad vagyonkezelési jog addig illette meg a családot, amíg egyenesági
fiú örökösök vitték tovább a gazdaságot. De mód volt arra is, hogyha nem volt
fiú örökös csak lány, akkor királyi engedéllyel úgymond „fiúsítani” lehetett
a lány örököst is. Ha a lány férjhez ment, a birtok további használati joga
érdekében a férjnek fel kellett vennie a feleség családnevét. Ezt a kis kitérőt
csak érdekességként említem, az akkori viszonyok illusztrálására.
Az én tap#asztalatom szerint három olyan társadalmi osztály volt Magyarországon,
amelyiknek tartása és un. íratlan törvényei voltak. A földművelő parasztság,
az igazi munkásság és az igazi arisztokrácia. Egy igazi munkásnak, vagy parasztembernek,
aki tartotta magát valamire éppen úgy megvolt a méltósága, mint egy arisztokratának.
Az összes többi réteg az éppen aktuálisan uralmon lévő réteget majmolta.
Az igazi arisztokraták nagyon sok értéket teremtettek. A szocializmus éveiben
sok bajom volt abból, hogy nem voltam hajlandó meghazudtolni a saját tapasztalataimat.
Nem voltam hajlandó csak azért elítélni valakit, mert ide vagy oda ehhez, vagy
amahhoz a csoporthoz tartozik. Az arisztokrata családok nagy része valamilyen
patriarchális, családias viszonyban élt a birtokon élőkkel, cselédekkel, summásokkal,
gányókkal. Illyés Gyula a „Puszták népe” című könyvében szemléletesen leírja
az akkori vidéki birtokok világát. Az arató bálon például természetes volt,
hogy a fiatal grófnő, Rose végig táncolta a két napos mulatságot az aratólegényekkel.
Csertő falu, ahogy a neve is jelzi az erdők aljára települt. Az erdő szélén
húzódott meg egy kis cigánytelepülés. Parányi kunyhók voltak ezek, ha valamihez
hasonlítani tudnám, akkor leginkább a méhkas jut eszembe. Kicsiny, kúp alakú,
ablak és ajtó nélküli agyag és szalma keverékéből készült viskókból állt. A
tetején volt egy nyílás a füst számára, a bejárata egy kis lyuk, ahol jóformán
csak bemászni lehetett. Ezt télen könnyen el lehetett torlaszolni a hideg ellen.
A kis kunyhót kívül belül kimeszelték, ez részben fertőtlenítette, részben össze
is tartotta a vert falat.
Ennek a kis telepnek nem volt állandó lakossága, hiszen akkor a magyarországi
cigányság jó része még vándorló életmódot folytatott. Ponyvás ekhós szekérrel
járták az országot. Nagy kerekű, könnyű kocsik voltak ezek, hogy a sáros utakon
a lovak könnyebben húzzák. Beakasztós kampós ülései voltak, a szekér alját szalmával
szórták be, alkalomadtán ott aludtak is. Ezek a vándorló cigány közösségek a
vajdák irányítása alatt költöztek egyik helyről a másikra. Csertőn rövidebb-hosszabb
ideig, néhány hétig-hónapig lakott egy-egy ilyen cigány közösség, különböző
munkákat végeztek: voltak közöttük teknővájók, kosárfonók, kanálfaragók, szegkovácsok,
üstfoltozók stb. Nagyszerű szakemberek voltak, a faluban megbecsülték őket.
Addig maradtak, amíg kereslet mutatkozott a munkájuk iránt. Vidéken akkortájt
sok helyen még egy vegyesbolt sem volt, így érthetően örültek az emberek a cigányok
portékáinak. Jó kereskedők voltak, s a népek azt is értékelték, ahogy hozták-vitték
a híreket. Nem volt még rádió, nem járt újság, de a vándor cigányok elbeszéléséből
meg lehetett tudni, hogyan élnek az ország különböző nagybirtokain, ki ment
férjhez, hol született gyermek stb. Érdekes volt hallgatni azt a sajátos, jóízű
elbeszélésmódot, ahogyan a dolgokat interpretálták.
Amikor elfogyott a foltozni való edény, vagy már nem kellett több teknő és kanál
az adott csoport tovább vándorolt, az elhagyott kunyhókba pedig újabb lakók
érkeztek. Voltak persze visszatérő cigányok is. Ilyen volt például Rákóczi és
családja is. A szép nagy bajuszú, fehér bőrű, jó kiállású embert mi kereszteltük
el így, mert pontosan úgy nézett ki, olyan szakálla, hajviselete, bajusza volt,
mint Rákóczi Ferencnek. Hét purdé sertepertélt körülötte, akik anyaszült meztelenek
voltak, de gallér és nyakkendő mégis volt rajtuk. Egyik visszatérése alkalmával
azt láttuk, hogy megszaporodott a Rákóczi családja. Már nem hét, hanem tíz gyermek
szaladgált a kunyhó körül. Amikor megkérdeztük, sajátos humorral mondta: „ Ez
a három a sógorom családja, de nálam vannak kosztra meg ruházatra”.
A fiatal gróf is nagyon kedvelte a cigányokat. Délutánonként rendszeresen kihajtottunk
a cigánytelepre, hogy megnézzük ki érkezett, mi történt. Ők pedig szinte elvárták
a látogatásunkat. Elbeszélgettünk, megkínáltak bennünket azzal, ami éppen volt.
Mi a kínálást mindig elfogadtuk, akkor is, ha csak egy szál lapulevél helyettesítette
a tányért. Ők ezzel fejezték ki, hogy szívesen látják a fiatal urakat a kastélyból.
A döntő élményem a cigányokkal kapcsolatban, egy téli vadászathoz kapcsolódik.
Minden évben szokás volt, hogy a nagybirtokos uraság meghívta a „kisurakat”
– a jegyzőt, a tanítót, az orvost, a helybéli intelligenciát – egy vadászattal
egybekötött mulatságra. Már korán reggel kihajtottunk a csézákkal, kocsikkal.
Egyszer csak az egyik kanyarban előbukkant egy öreg, ősz loboncos hosszú hajú,
fülbevalós, egyszálhegedűs cigány. Akkoriban még több ilyen magányos cigány
muzsikus járta a falvakat, akik nem műzenét, hanem igazi cigány népzenét játszottak.
Ők persze nem voltak tanult zenészek, de jóformán pólyás koruk óta hegedültek.
A „kisurak” társasága bár még korán volt, már jócskán a butykos fenekére nézett.
Azt is el kell mondanom, hogy ők jobban urizáltak, jobban megjátszották magukat,
mint az igazi arisztokraták.
Mi a kocsisor elején , a második kocsiban utaztunk, így jól láttam az öreg cigányt.
„Hé cigány, járd el a rókatáncot!” – kiabáltak rá a félig részeg uraságok. Tudni
kell azt, hogy a rókatánc egy meglehetősen szabados szövegű, félig-meddig improvizációra
épülő dal, melyet topogós, darabos mozdulatokkal, „tánccal” kísértek. A cigányok
szemérmes emberek voltak, maguk közötti mulatozásban elénekelték, de idegenek
előtt soha. Az öreg húzódozott, szabódott, nem akarta elénekelni a dalt. Az
urak erre még jobban erősködtek, fenyegetőztek. Én kiskamasz, még szinte gyerek
voltam. A gyerekek igazságérzete még romlatlan, s én tudtam, hogy ezzel az emberrel
valami nagy méltánytalanság történik. Emberségében, méltóságában mélyen megalázták.
Addig-addig, hogy a cigány végül nagy keservesen belekezdett az éneklésbe. Úgy
éreztem, mintha engem aláztak volna meg. Egy hirtelen mozdulattal leugrottam
a bakról, és torkomszakadtából elkezdtem kiabálni.
– Azonnal hagyja abba, maguk meg szégyelljék magukat, amiért egy védtelen embert
megaláznak!
Az urakhoz képest kis kölyök voltam, de a szavaim mégis hatottak. Én pedig akkor
és ott fogadalmat tettem magamnak, hogy soha nem fogok ilyet elkövetni. Soha
nem fogok tudatosan megalázni senkit sem, s nem teszek különbséget ember és
ember között, azért mert más a bőrszíne, azért mert szegény, vagy mert máshová
tartozik, másként gondolkodik mint én.
Sok-sok év telt ez azóta, de ez a történet örökre a szívembe vésődött, s ma
elmondhatom, hogy büszke vagyok és megtiszteltetésnek érzem, hogy cigány barátaim
vannak, akik testvérnek szólítanak.