Hogy mondható-e a szeretni, vagy csak a
kedvelni pendül meg a szél kifejezhetetlen
húrjain – ki tudja, ki? És mindig és
örökké: ki tudja, s tudhatja-e, hogy
miért nevetnek, ha látnak, s nekem is
miért kell nevetnem, ha látom őket…
A németkéri romák, és régen, ó, milyen
régen: a csobánkaiak, a szentendreiek.
Éza mama négy háznyira megszólít, hangja
kockákra aprítja a levegőt; s mindig
valami jót ígér, nem jósol, csak ígér,
csak kívánja, hogy örüljek a fénynek.
Szépek, tiszták és jómódúak. (Se ország-
imázs, se kirakat.) Ha ünnep van a
faluban, a magyar és a cigány himnuszt
éneklik: ez a két keserves dal („dal”),
ez a fennkölt hiábavalóság repertoárja.
Ott áll a kórusban egy kislány,
tizennégy-tizenhat éves forma, időtlen,
időtelen. Mindig messze van, akár egy
szobor, olyan messze, akár egyetlen szál
fű (fű?) a lekaszált árokparton. Soha
nem mertem megkérni, hogy lefényképezhessem
az arcát,
a tekintetét,
arcának, tekintetének időtlen idejét.
Talán kedveltek, mert szegény vagyok,
talán kedveltek, mert én az én vagyok,
talán mert nem tudom, hogy ki vagyok,
ahogy azt sem tudhatom, ti kik.
Na persze, sem a halál, sem az élet
nem ismer nemzetet, nemzetiséget;
csak az a közbülső valami, ami nincs,
ami csak rögeszme. Azon a lányarcon
s az arc mögött miféle utak ősemlékeit
látni, s vajon azokat látom-e, vagy
csupán valami finom, gyöngéden
viselt-gondozott lánykabánatot…
Bánatot? Talán, talán. Bánatot, gondot,
mely tiszta, mint a föld.
Orsós Náci lova, a Remény, „a sárga”,
megvan-e még? Megvagy-e még, Remény?
Valahol fát aprít egy láncfűrész,
nem tudom, ki, hol, mit fűrészelget.
Süt a nap, meleg van, egyetlen fűrész
nem csinál telet, na persze. De minden
munkában ott gubbaszt a tél,
a hó, amikor Isten mindent és mindenkit
pontosan, sarkosan összehajtogat:
magyarokat és cigányokat – és nem tudom,
mondható-e a szeretni, vagy csak össze-
kedvelődünk, hogy kedveljük egymást
a kocsma egykedvű, szeszélyes örömeiben.
Mégis: együtt vagyunk, akár egy halom
hasított fa, s olyankor nem tudni,
nem lehet tudni, hogy kik vagyunk.
Odakint, talán, még vár a valóság,
és áll, és vár egy Remény nevű ló.