Bokros Katalin

Akikről mindig szólni kell

Nem pusztán a véletlen terelte látókörömbe a cigányokat. Mint ahogy az sem a véletlennek tudható be, hogy amikor már módomban állt, kicsit tanult fejjel – de még mindig meglehetősen felkészületlenül – keressem a választ arra a kérdésre, vajon miért olyan nagy az emberekben a cigánysággal szembeni averzió. És vajon a cigányok miért nem tesznek többet azért, hogy bennük a társadalom ne csak „problémát” lásson, hanem egy olyan „különleges” társadalmi csoportot, amelynek nyelvére, meséire, zenéire és táncaira, kézügyességére, a művészetekkel szembeni fogékonyságára, sportteljesítményére, családszeretetére érdemes figyelni, netán okulni belőle.
Az első arc, amelyre a cigánylányok közül ha homályosan is, de visszaemlékszem, az Sztojka Éváé volt. Őt nyolc vagy kilenc évesen egy kispesti bentlakásos gyermekotthonban ismertem meg, ahová bátyámmal a szüleim azért küldtek, hogy még jó néhány gyerekkel együtt megóvjanak bennünket mindattól, ami a szülők válásakor óhatatlanul is éri a gyerekeket. Évát meg azért küldték oda, mert sokan voltak otthon, és a nagyobb gyerekeknek nem jutott mindig ennivaló. Éva, aki mindezt maga mesélte el nekem, mégis mindig nagyon vidám volt. Emlékszem, vállig érő fekete haja örökké ragyogott, ahogy az osztályterem ablakánál rásütött a fény, s színes ruhái, pirospozsgás arca, lágy hangja, önfeledt nevetése, nem tagadhatom, akkoriban irigységgel töltött el. A jövőt illetően közel sem volt annyira kétségbeesve, mint én. „Egy-két évig itt leszünk, mondta, amíg rendbe jönnek otthon a dolgok, aztán megyünk mi is haza a többiekhez”. Ennél többre nem emlékszem Sztojka Évából, mert testvéremmel a felső tagozatot, már egy „rendes” iskolában folytattuk, új és nagyon szeretetteli környezetben. Azt tudom, hogy amikor már felnőtt fejjel részt vettem egy cigányokkal kapcsolatos tanácskozáson, a szervezők között egyszer találkoztam a Sztojka névvel. Most is csak remélni tudom, hogy „abból” a Sztojka családból való ember dolgozott a konferencia sikerén.
Villás Jóskát még Évánál is jobban szem elől veszítettem. Jóska nagyon rövid ideig volt a padtársam, a felső tagozatban. Amilyen váratlanul jött, olyan gyorsan távozott is. Már rég lehullottak az őszi levelek, amikor egyszer csak megérkezett a hetedik osztályba. Túlkoros lehetett, hiszen testileg jóval fejlettebb volt, mint mi, s egyáltalán nem keltette hetedikes fiú benyomását. Irodalomtanárom, akiért egyébként rajongtam, mert óra végén mindig olvasott nekünk, egy ízben azt mondta: „Villás úr, maga innen, a hetedikből fog megnősülni.” A bejelentés oly annyira hatott, hogy Villás Jóska soha többé nem jött iskolába. Valószínűleg valamilyen zenekarba állt be játszani, ahová már korábban is járt. Kellett a pénz. Jóska esténként bőgőzött, és ez előbbre való volt, mint az iskola. Csobán tanár úr mondata azonban egy életre megmaradt bennem. Máig úgy érzem, ott és akkor nagyon megalázták az én Villás Józsimat, aki válaszképpen valószínűleg egy életre hátat fordított mindenfajta iskolának. De ami még jobban fájt, hogy távozása különösképpen nem izgatott senkit.
Ez a két gyermekkori élmény juttatott el már elég korán arra a felismerésre, hogy itt valami nagy baj van. A József Attila lakótelep szélén, a villamoshoz menet hosszú ideig láttam azokat a kis házakat, ahol a nagyon szegény emberek laktak, közöttük cigányok is.
A Dzsumbujba soha nem jutottam el, pedig a Ferencvárosban laktunk mi is. Igaz nem az Illatos út és a Gubacsi út környékén, hanem Budapest egyik új lakótelepén, egy iskola és egy művelődési ház szomszédságában. Arról a három hatalmas bérkaszárnyáról, amelynek szoba-konyhás lakásaiban több, 15-20 fős cigánycsalád is lakott, Juhász Júlia „Híradás a Dzsumbujról” c. könyvében olvastam. Ez a könyv fiatal-felnőttkorom egyik meghatározó olvasmányélményévé vált. Visszamenőlegesen választ kaptam arra, miért és hogyan maradnak ki a cigány gyerekek az iskolából, kerülnek az utcára, árulnak tökmagot, főtt kukoricát, zöldséget, esetleg virágot. Vannak történetek, amelyeket többször is el kellett olvasnom ahhoz, hogy gondolataim a helyes irányba terelődjenek. A most következő is ilyen.
„Kati a Gát utcai kisegítő iskola egyik legértelmesebb tanulója volt. Kukoricaszezonban azonban ő is csak elvétve járt iskolába. Kezdetben minden rosszul ment neki, főleg a számtan. Próbálták rávezetni, segítségül hívták az ujjait, a kis golyócskákat, de a kislány sehogysenyi tudta felfogni, hogyan jön ki egy harmadik szám abból, ha két számot összead. A tanítónő azt találta ki, hogy a mindennapokból hoz példát.
– Katikám, ha édesanyád két forintot kap egy csokor hóvirágért, mennyit kap akkor, ha két csokrot ad el?
– Négy forintot! – vágta rá a kislány.
Azóta hóvirágban és kukoricában adják fel a leckét Katinak. Így lett belőle jó „matematikus”.
Ez a Kati még egy figyelemre méltó dolgot produkált abban az iskolában. Egy tesztvizsgálaton a gyerekek azt a feladatot kapták, hogy keressék meg az utat egy labirintusból. Voltak, akik megoldották a feladatot, másoknak sehogy se sikerült és nyiszabb-rövidebb idő után abbahagyták a próbálkozást.
Nem úgy Kati. Ő elindult, gondolkodás nélkül átvágott a tilost jelző piros vonalkákon, és rögtön jelentette is, hogy „kész vagyok”. Számára nem volt tilos út. Mint ahogy az anyja számára sem, aki engedély nélkül árulta a körúton a főtt kukoricát. A tilalmat ki lehet játszani! Így aztán persze, hogy Kati is átlépi a piros vonalat a labirintusban. És ez már nem gyerekjáték. Ez már egy életre szóló tanulságot ad.”
Ilyen és ehhez hasonló történeteket találtam én Juhász Júlia könyvében. Szívszorítóbbakat is.
Sok év múlva egyszer kezembe került a Mozgó Világ egyik száma, melyben Csalog Zsolt egy csodálatos írásában egy cigány festőről olvastam, aki a Holland Királyi Akadémián szerzett diplomát. Mint utóbb kiderült, az írás Péli Tamás festőművész indulását mutatta be, megrázó erővel. Ki ne lenne kíváncsi egy ilyen kirobbanó tehetségű cigányfestőre? Még mielőtt elmondanám, hogyan sikerült Péli Tamással személyesen is megismerkednem, fel kell idéznem egy másik maradandó élményemet. Tanárjelöltként a kötelező szakmai gyakorlatot Újpalotán, a Kavicsos-közi Általános Iskolában folytattam. Itt tanított Choli Daróczi József is, aki másodmagával – ma úgy mondjuk szegregált osztályban – csak cigánygyerekekkel foglalkozott. Kérésemre megengedték, hogy néhány órát eltöltsek ebben az osztályban. A gyerekek körülbelül húszan voltak, kicsik-nagyok egyaránt. Néhány nagy fiú és a kisebbek mind ugyanabból a tankönyvből tanultak. Szótagolással olvastak egy történetet. A nagyok ugyanolyan szinten tudtak olvasni, mint a kicsik. Tanítás után valamennyien az iskolában ebédeltek, ezt követően azonban senki nem mehetett haza, mert kétséges volt, visszajönnek-e a délutáni foglalkozásra. A leckéket Daróczi József tanító felügyelete alatt írták meg. A gyerekek csak az uzsonna után hagyhatták el az iskola épületét. A tanárok még ekkor sem engedték el őket szívesen. A tanítási nap végén tele élménnyel én is haza mentem, de az otthoni „élménybeszámolóm” a mesélés helyett zokogásba torkollott. Emberileg ugyanis nagyon kevésnek éreztem magam a délelőttös tanító nénihez, Erzsébethez és Daróczi Józsefhez képest. Heroikus küzdelem volt az övék, és láttam, hogy ők maguk is ennek tartják ezt a munkát. Azt hiszem, én képtelen lettem volna rá. Ami ebből a korszakból mégiscsak jóként maradt meg, az a Daróczi Józseffel kötött ismeretség és máig tartó barátság.
Tulajdonképpen ő volt az, akinek a révén eljutottam Péli Tamáshoz is. 1997-ben ugyanis néhány, a magyarországi cigányságot képviselő értelmiségi részt vett Svájcban egy roma kongresszuson (melyről kérésemre a Kossuth Rádió egyik délutáni adásában be is számoltak). Az ínséges lakáshelyzet, az állami gondozásban élő roma gyerekek az egészségtelen putrik ellenére is volt mivel „dicsekedni”, hisz a Kádár-rendszerben a mainál bizonyos értelemben jobb volt a romák helyzete. A férfiak 97%-ának volt munkája! Akik az építőiparban, távol lakhelyüktől dolgoztak, ingáztak. Fejüket valamelyik munkásszálláson hajtották nyugovóra, a családjukat kéthetente látták. Nem lehetett vidám élet, de legalább biztonságos volt. A munkakerülőket, emlékezzünk rá, keményen megbüntették. Éhen nem halt, meg nem fagyott senki. Mindezt egybevéve, a magyarországi cigányok élete jobb volt nyugat-európai társaikénál, aki közül-például Hollandiában-még ma is sokan szekértáborokban élnek.
Az az este, amely Péli Tamáséknál a cigányságról való beszélgetéssel telt, új reménnyel töltött el.
Láttam, hogy vannak olyan, értelmiségi pályán mozgó cigányok, akik belülről és már bizonyos magaslatról tudják szemlélni a hazai cigányságot az összes bújával-bajával együtt. Vannak tehát olyan emberek, akiket lehet követni. Lakatos Menyhért, Bari Károly, Péli Tamás és még sokak munkássága mind azt bizonyítja: ott rejlik a tehetség a cigányokban is, meg kell tehát keresni, és hagyni, sőt segíteni kell kibontakozni azt.
És ekkor sodorta elém az élet azt a fiatalt, aki később és mind a mai napig életével igazolja, amit már régóta ösztönösen éreztem, és érez mindenki, akit nyugtalanít a hazai cigányság helyzete. Arra gondoltam: kell lennie olyan embernek, aki a tanulásra használja fel jó képességeit, hogy azután tudással fölvértezve húzza maga után a többieket is. Meggyőződésem, hogy ebben Juhász Júlia, a már említett könyv, a Híradás a Dzsumbujból c. szociográfia szerzője is mélységesen hitt.
Ma sem tudok eléggé hálás lenni egykori osztályfőnökömnek Honthy Máriának, aki a hetvenes évek második felében a Trefort utcai Gimnázium egyik tanfolyama kapcsán felhívta a figyelmemet Bogdán Bélára. Béla akkor lakatosként dolgozott a Kaposvári Cukorgyárban, s kihasználva a politika által felkínált lehetőséget, egy intenzív tanfolyam elvégzése után főiskolára jelentkezett. Fel is vették népművelés-örténelem szakra. Kovalik Mártától, a Kossuth Rádió „Húszas stúdió” c. műsorának vezetőjétől lehetőséget kaptam arra, hogy felvegyük a szóbeli érettségi vizsgát, s hogy elutazzak Kaposvárra Béla családjához és munkahelyére. Dokumentumműsorunk címe sokat sejtetően csak ennyi volt: „A Béla”. A mesébe illő életpálya egy-egy állomása önmagában is tanulsággal szolgáló történet lehetne, hiszen diplomája átvételét követően több településen volt népművelő, amikor ereje elhagyta – mert ilyen is volt – leszállt a bányába, majd újból nekivágott a szellemi munkának, mígnem a rendszerváltás előestéjén az Antall-kormány Kisebbségvédelmi Hivatalának roma ügyekkel foglalkozó tisztviselője lett. Akkoriban vetették meg a kisebbségvédelmi törvény alapjait, építettek iskolát, templomot, akkor határozták el, hogy rendszeres ösztöndíjjal kell segíteni a tanulni vágyó romákat. Akkor kezdte meg működését Pécsett a Gandhi Gimnázium. Mennyi eredmény, mekkora előrelépés!
Bogdán Béla ma a Kalyi Jag Nemzetiségi Szakiskola igazgatója! Változatlanul azoknak az útját egyengeti, akik egy kevésbé humánus, és változatlanul előítéletekkel teli világban fogják leélni az életüket! A gyerekekkel együtt ő is mindennap megéli a romaságát, talán még erőteljesebben, mint fiatal korában.
Aki a cigányokkal foglalkozik – még ha csak egy riport vagy tanulmány elkészítésének erejéig is – nem kerülheti el, hogy néha el ne fogja a kétség. Engem is sokszor hagyott el az erőm. Volt, hogy évekig nem foglalkoztam a cigányokkal. Nem hittem riportjaim értelmében, rendkívül lassúnak tartottam a fejlődést, ha egyáltalán lehetett valamiféle fejlődést tapasztalni. Bevallom, elfogyott a türelmem. Magánemberként sem voltak jók a tapasztalataim: az utcán a szemem előtt hangoskodtak, verekedtek a cigányok. Bennünket is megloptak, és nekünk is hazudtak. Ártottak maguknak, ártottak a családjuknak. És nekünk is. Mégis, amikor felbukkan egy új tehetség – hiszen a romák között sok ígéretes tehetség van! – én újból reménykedem. Emlékszem, Oláh Ibolyának úgy drukkoltam, mint annak idején Bari Károlynak, akit 17 évesen kiáltottak ki költő-zseninek. Kevés olyan szép verset ismerek, mint Bari Károly Holtak arca fölé című verseskötetének egyik költeménye. Ha olvasom, József Attila jut az eszembe.

Reátok terítem

Bocskoros cselédsors
combjai közül kibukó
hét gyönygyszem
hét sziklára
átok- keserű szelek
kiraktak benneteket

piros csőrű kányák
el ne rabolják
didergő fényetek
reátok terítem
egyetlen ingemet.

Bari Károlyból Kossuth-díjas költő lett. Neki és még jó néhány társának sikerült kitörnie… Ibolya is szép karriert futhat be, ha tanul, ha vigyáz magára és vigyáz a tehetségére.