Megdöbbent, amikor meglátta; tíz méterre volt tőle.
Kiszámította; az pontosan: 1000 centiméter, 10000 milliméter. A mozdulatlan
időben, ahol még a köpése is egyre lassuló mozgással ért földet, egyszeriben
megjelent egy szál virág. Megborzongott a látványtól, nem nevezte volna örömnek
ezt az érzést, csodának sem, inkább fájdalmas bizonyosságnak, aminek be kellett
következnie. Hisz ezért ült ki naponta erre a világon kívüli helyre, ahol csak
homok és kődarabok voltak, ahol megállt az idő.
Tudta, hogy ez lesz élete leghosszabb útja a virágig. Össze is készítette már
a dolgokat: egy nagy hátizsákot, egy cipót csupán, inkább több kétszersültet
rakott bele, az a sivatagi forróságban és a sarki hidegben is jó, egy tábla
szalonnát, egy rúd száraz kolbászt, nagy kulacs bort, bízott abban, hogy útközben
forrásra vagy folyóra lel. A zsebrádióját is beletette, ha nagyon egyedül érezné
magát, bekapcsolja... Kést a kenyér és a szalonna vágásához, a pisztolyát egy
tár tölténnyel, szükség lehet rá, ha meg kellene védenie magát, rablók, útonállók
ellen, annyi rosszat hall manapság az ember...
Bőrdzsekit vett fel, bőrcsizmát húzott, fehérneműt nem rakott a hátizsákba,
ami rajta van, majd útközben kimossa, ha nem tudja, hát istenem, férfiember,
meg különben is ki szagolgatja!
Az óráját hozzáigazította a rádióban bemondott pontos időhöz, a hátára kapta
a zsákot, és elindult.
Már hosszú ideje ment, és egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy valaki követi.
Ki lehet az, tűnődött; ki vette észre a virágot, az egyedül az övé! Hisz soha
senki nem járt arra, ő várt rá, egyedül csak őt illeti meg! Kiabálni kezdett:
– Gyere elő, akárki is vagy! Itt nincs versenynek helye!
Lövöldözni kezdett.
– Talán ez megrémiszti – gondolta – és visszafordul.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor nem hallotta maga mögött az ismeretlen
követője lépteit. Éhes lett, jóízűen falatozott a kenyérből és a szalonnából,
meghúzta a kulacsot, elégedetten nyújtózkodott. Álmos lett. A közelben erdő
húzódott, avarból ágyat csinált magának, rövidesen mély álomba merült.
Reggel kipihenten ébredt, a hátizsákja után nyúlt, valamit harapni akart, de
a kenyér, szalonna, kolbász, kétszersült eltűnt.
Elsuhanó árnyékot vett észre a fák között, tüzelt a pisztollyal. Odarohant.
– Megvagy! - kiáltotta, de senki sem volt ott. Dühében sírni kezdett, majd visszament
a hátizsákjához, nehogy az ismeretlen azt is elvigye.
Nem baj, vigasztalta magát, ha kell, hetekig is kibírja evés nélkül, a virágért
mindent meg kell tennie. A gondviselés akarta így, bizonyára, hogy szenvedjen,
milyen egyszerű lenne csak hipp-hopp! ott teremni, leszakítani a virágot.
Bevallhatta magának, hogy úgy semmit sem ért volna az egész, hisz a magot nem
ő ültette, nem öntözte, nem óvta a széltől is, neki az odajutás jutott osztályrészül,
és ez a legnehezebb.
Sikerült megvigasztalnia magát.
Lelkesültségében, hogy rájött a megoldásra, úgy érezte, hogy megengedhet magának
anynyit, hogy bekapcsolja a rádiót, és valami jó zenét hallgasson.
„– Egy ismeretlen filozófus fennmaradt táncdalaiból közvetítünk hallgatóink
kívánságára – közölte a bemondó. – Elsőnek a Csak annak nehéz, aki él... címűt
hallgassák meg; – ‘Hány embert kivégeznek azért,/hogy előtte azok elgondolkozzanak
azon,/hogy hány embert kivégeznek azért,/hogy előtte elgondolkozzanak’...”
Az új sláger, fütyülni, dúdolni fogják, aztán megunják, és csak az örökzöld
dallamok között fogják hallani. A hálás utókor, örülhet az ismeretlen filozófus,
nem felejtik el.
Megitta a kulacsban megmaradt bort, aztán tovább indult. Végeláthatatlan sivatag
húzódott előtte, a forróság egyre elviselhetetlenebb lett, az éhségérzetéről
próbált elfelejtkezni, de az egyre csak erősödött, éjszaka már nem mert aludni,
nehogy az ismeretlen követője újból meglopja, de az ötödik éjszaka elnyomta
az álom.
Reggelre eltűnt a hátizsákja, csak a pisztolyt és a rádiót nem vitte el a tolvaj.
– Biztosan lesz itt oázis – tűnődött – ott vízhez, élelemhez juthatok. Itt van
szerencsére a pisztoly, kényszeríthetem is őket, ha nem akarnának adni.
Vágya rövidesen teljesült, mert megpillantotta az oázist, igaz, hogy csak egy
apró kunyhó állt ott egy diófa tövében. Bekopogott, mivel nem kapott választ,
benyomta az ajtót. Élőlényt nem talált, de volt ott egy ágy, a kannában tiszta
víz, gyümölcs kosárkában.
Evett, ivott, aztán körülnézett a szobában. Először az ágy feletti bekeretezett
fényképet nézte meg. Egy nő, férfi és egy kisfiú volt rajta. Valahol már látta
ezeket az arcokat, de nem jött rá, hogy kicsodák ők, és hol látta őket.
Ez el is vette a kedvét a további nézelődéstől, elnyújtózott az ágyon. Álmában
a képen látott nő jött be a kunyhóba, leült mellé az ágyra, megsimogatta az
arcát, és azt mondta:
– Vetkőzz le, kimosom a ruháidat, nagyon koszosak, a homok a redőkbe ült.
A kép férfialakja lépett aztán mellé!
– Ennek a csizmának semmi színe sincsen, ki kell pucolni!
A gyerek jött:
– Anyu jó illatos fürdővizet csinált, gyere, fürödj meg velem!
Boldogan sikongott a gyerekkel fürdés közben, színes karikákként ült a szappanhab
a bőrére…
Izzadtan ébredt, a ruháját a csizmájával együtt lehúzták róla, amíg aludt, csak
a rádió és a pisztoly maradt meg.
Kirohant az átkozott kunyhóból, a diófánál megállásra kényszerítette egy csúfolódó
csóka:
– Erkölcstelen, szégyelld magadat, mezítelenül mászkálsz! Gyertek, emberek!
Fogjátok meg ezt az erkölcstelent!
Az egész tölténytárat kilőtte rá, de hiába, nem sikerült eltalálnia, az csak
egyre óbégatott. A kiürült pisztolyt vágta hozzá, aztán futásnak eredt.
Nem tudta, hány órája, hány napja futott már, hiszen keresztül futott már egy
éjszakán is, de még mindig hallotta maga mögött az üldözők zaját. Újabb éjszaka
is mögötte maradt, amikor nem hallotta őket. Lerogyott a homokba, órákig feküdt
mozdulatlanul, aztán fel kellett ülnie.
– Tényleg, erkölcstelen vagyok – morogta, mert felfedezte, hogy szexuális vágy
feszíti meg a testét. Hogy elterelje róla a figyelmét, bekapcsolta a rádiót,
abból csak sípolás, hörgés, jajgatás hallatszott.
– Neked is mi bajod? – mordult rá – nem látod, hogy kínban vagyok! Tudod, a
szerelem jön, bekopogtat az emberhez.
– Te vágytál a szerelemre? – kérdezi tőled.
– Igen – mondod neki –, már az egész házam megtelt kínnal a vágytól.
– Akkor udvarolj nekem!
Te dicsérni kezded a szemét, száját, mozgását, minden a legszebb, legjobb, utolérhetetlenebb.
Ő föléd fekszik, amikor jóllakott, lefordul rólad. Te boldog vagy, akkor bújik
melléd, amikor akarod. Újra hívod meg újra, és már te laksz jól vele, egy nap
azt veszed észre, hogy a pókhálós sarokban ragyog a szerelem csontváza!
– Nyekk… – hallgatott el a rádió.
Fájni kezdett a hasa, apró görcsök futottak át a testén.
– Az éhségtől van – gondolta – azt a kis gyümölcsöt, vizet lefuttatták velem.
A keze is remegni kezdett, alig bírta a rádiót felvenni a homokból.
– Most már nem lehet messze a virág, de a lábam is remeg, pedig tovább kell
mennem!
Már csak vonszolni tudta magát, a szívét is egyre nehezebbé tette a belé álló
fájdalom.
Úgy látta, hogy nem messzire tőle egy folyó vize csillog, maradék erejét összeszedve
érte el. Habzsolta a vizet, aztán elterült a parton.
A rádió hangjára ébredt: „Kedves közönségünk, kulturális híreinkkel folytatjuk
műsorunkat! A világ legnagyobb táncdalfesztiváljára két táncdallal neveztünk
az idén; az egyik, az ismeretlen filozófus táncdala a Csak annak nehéz, aki
él című nyerte meg a fesztivált. Kulturális életünk újabb fegyverténye ez. A
zsűri kiemelte a dal aktuális vonatkozásait; groteszk szemléletét, ami friss
áramlattal újíthatja meg az egyhelyben topogó táncdalszövegeket. Az előadó pedig
elnyerte a fesztivál szépe címet. A másik dal elismerő oklevelet kapott. Először
hallgassuk meg ezt, a dalnak csak idegen nyelvű változata készült el; ‘Ciki-a
bu-gi/Cviki-a bvu-gi/Cvikvi-a bvug- vi/Szivi-a szivi’…”
Beledobta a rádiót a folyóba, most látta meg önmagát is a vízben. Megnőtt a
szakálla, állapította meg, lesoványodott testére vastag homok rakódott.
Elhatározta, megfürdik, ha lesz hozzá elég ereje, hogy bemenjen a folyóba. Ekkor
látta meg a másik férfit, amint fölé hajol.
– Te loptad el az ennivalómat! – kiáltott rá – megismerem a ruhámat rajtad –
ugrott volna neki, de nem tudott lábra állni.
– Én ezt a ruhát a szüleidtől kaptam, jó ember, azt mondták, hogy te hagytad
ott, mert neked nincs többé szükséged ilyen világi hívságokra…
– Hazudsz...
– Azt is mondták, hogy a virághoz indultál el.
– Ha létezik egyáltalán az a virág...
– Most adnád fel, amikor a túlsó parton ott van!
– Ki vagy te, hogy ilyen biztosan tudod?
– Keresztelő Szent János, előbb megkeresztellek, csak úgy mehetsz át a túlsó
partra. Gyere utánam a gázlóhoz!
Négykézlábra ereszkedett úgy mászott a távolodó után.
A folyó vize ragyogó színekkel telt meg, egymásba folytak, majd különváltak,
hogy egy újabb áramlás lesodorja az egészet, és fekete áthatolhatatlanná váljon
az egész.
Hiába nyújtotta könyörgőn Keresztelő Szent János után a kezét, az egyre messzebb
került tőle.
– Itt vagyok a gázlónál, várlak, siess! – hallotta a hangját.
Meg kellett állnia, nem bírta el a szíve egyre nehezebb súlyát.
Nézte a fekete vizet, rátette a kezét.
– Milyen meleg! – kiáltott fel. – Kiszárad a folyó!
Egyre melegebb lett a víz, a folyó végül csak akkora lett, hogy a markába belefért.
Próbálta magára borítani, de kifolyt a kezéből, vissza a kiszáradt mederbe.
A kis ér utat keresett magának, és egyre vékonyodó csíkként folyt be egy repedésbe.
– Ennyi az egész – mondta, és az élettől búcsúzóul, egy könnycsepp fagyott az
arcára.