Nap mint nap munkahelyemre sietve az egyik metró-aluljáró lépcsõjén egy idõs, kolduló cigányasszony mellett megyek el. Nem visz rá a lelkiismeret, hogy ne tegyek a markába egy-egy százast (nemcsak azért mert roma). Kezében egy szentképet markolászik, és közben valamit motyog az emberekhez.

Eltûnõdtem, hogy az életben megfáradt idõs asszony – legyûrve az emberi méltóságát – a lépcsõn koldulva szerzi meg a mindennapi betevõjéhez valót. Régen Magyarország a „hárommillió koldus országa” volt. Hogy ma mennyien vannak? Hmm... nem tudom. Gyakran autóban ülve, a piros lámpánál várakozva odalépnek hozzám is koszos, ápolatlan külsejû emberek, akik alamizsnáért tartják a markukat, vagy ingyenes újságot adnak néhány forintért.

Megrázó az is, amikor az ingyenkonyhák elõtt hosszú, tömött sorokban arra várnak hajléktalan embertársaim, hogy bebocsátást nyerjenek a szeretetszolgálatok adta tányér levesre. Este, munkából hazatérve, szomorúan és lelkiismeretfurdalással lépek be otthonom ajtaján és arra gondolok, hány éhes, nincstelen ember van az utcán, meghúzódva egy sötét zugban, embertelen körülmények között? Talán arról álmodoznak, hogy ismét lesz munkájuk, hajlékuk és lesz mit enniük nap mint nap. Közülük sokan az összekoldult fillérekbõl a „kannás bortól” megrészegülve próbálják elfeledni embertelen körülményeiket, sorsukat. Az utcán az emberek egy része elfordul tõlük, és nem szívesen látja nyomorúságukat. Néhányan pedig, mint én is, a koldusoknak odadobott aprópénzzel próbálják megnyugtatni lelkiismeretüket.

Hogy ki sodródik ki a társadalom perifériájára, az talán tõle magától is függ. De önhibáján kívül is megtörténhet. Hogy mit hoz a holnap? Nem tudom. De lehet, hogy holnap talán már én kerülök, vagy Te kényszerülsz erre a kutya sorsra és akkor tõlem, Tõled is elfordulnak embertársaink...