Glonczi Ernõ

Gondolatok a tradicionális
roma kultúráról
„E Iashi vorba jekh kotor manroj.”
A jó szó olyan, mint egy egy falat kenyér – cigány szólás

Mindenekelõtt vizsgáljuk meg, mit is értünk tradíció és mit hagyományos kultúra alatt.

Hagyományos, vagy tradicionális az, ami minden érintett számára ismert, szokványos, olyan formai, tartalmi megjelenése a dolgoknak, ami alatt minden érintett ugyanazt érti, ami a szocializáció során spontán módon épül be személyiségünkbe, gondolat- és érzésvilágunkba.

Ezt a cigányok a maguk nyelvén úgy fejezik ki: Le rom sa jekh. Vagyis: A cigány mind egy, vagy mind egyforma. Például, ha két cigányember találkozik, a kommunikáció, akkor is hellyel-közzel ugyanolyan módon zajlik le, ha az egyik Ausztráliában, a másik pedig Magyarországon él. Ugyanis mindketten ismerik azt a forgatókönyvet, azokat az íratlan törvényeket, rituálékat, melyek ilyen alkalmakkor életbe kell, hogy lépjenek, vagyis, ismerik a tradíciót, a hagyományt.

A kultúra meghatározására eddig több mint 1500 definíció született. Ebbõl egyet emelnék ki, ami szerintem talán a legtömörebben fejezi ki a lényeget. „A kultúra, az adott térben és idõben, az élet leéléséhez adott recept.” (Kunt Ernõ)

Amennyiben a roma kultúráról beszélünk, talán a fenti meghatározáshoz hozzáfûzhetjük azt is: a túlélés kultúrája. Persze, ez kicsit minden kultúrára igaz, a roma kultúra viszont olyannyira direkt módon erre épül és ebbõl táplálkozik, hogy szükségesnek tartom külön megemlíteni.

Minden nép hajlamos azt gondolni magáról, hogy õ a legjobb, a legokosabb, és egyáltalán a leg... Ez sokat segíthet olyan történelmi korszakokban, amikor nemzetté kell kovácsolódni, össze kell tartani. Normális keretek közt tehát egészséges dolog, enélkül például nem lennének szurkolók a stadionokban, és nem lennének különbözõ lobogók, vagy himnuszok sem.

Az etnocentrizmus túlburjánzása viszont az emberi kultúra legveszélyesebb rákfenéje, a rasszizmus, a fajelméletek táptalaja. Szélsõséges esetben olyan helyzeteket teremt, amikor az ember embernek farkasává válik.

Egyetlen kultúrát sem szabad egy másik kultúrához viszonyítva fel, vagy leértékelni, egyik kultúra sem jobb, vagy rosszabb a másiknál, csak más. Ez a cigány kultúrával kapcsolatban is igaz, ezért ha tudományosan is megalapozott következtetésekre akarunk jutni, mindenekelõtt hiteles és pontos ismereteket kell szereznünk a cigányságról és annak kultúrájáról.

Nem beszélhetünk azonban egységes cigány világképrõl sem, hiszen a világ roma közösségei sem alkotnak homogén egységet. De talán felvázolható egy alapséma, amely minden cigány csoportban azonos, és amely egy valaha egységes cigány világkép alapját alkothatta.

A cigányok, bárhol éljenek is a világon, megkülönböztetik a csoportazonos és csoportidegen személyeket. Magukat „rom”-nak nevezik, míg az összes többi embert „gázho”-ként kategorizálják. Ezzel máris két alapvetõen különbözõ csoportra osztják az embereket. Eszerint a világkép szerint a kultúra igazi hordozói a romák, szemben a gázhokkal, akik még azt sem tudják, hogy bizonyos alkalmakkal, bizonyos helyzetekben és idõben hogyan kell beszélni és viselkedni.

Ugyanakkor a romáknak mindenütt a világon szoros szimbiotikus kapcsolatot kellett kiépíteniük és fenntartaniuk a gázhokkal. Ez elsõsorban szociális, gazdasági, másodsorban pedig kulturális kapcsolatot jelent. A tradicionális cigány közösségek mindig is képesek voltak az effajta egészséges, kereslet-kínálaton alapuló, hatékonyan mûködõ kapcsolatok kiépítésére és ápolására. A szerepek egyértelmûek voltak. A hagyományos cigányközösségek felbomlása, a mesterségek elsorvadása, a kereslet megszûnése azonban ezeket a szerepeket alaposan összekuszálta.

A gázhok és romák tehát együttesen alkotják a „manushengi luma”-t, az emberi világot, amit egy koordináta-rendszerben úgy ábrázolhatunk, hogy a gázhokat az egyik, a romákat pedig a másik tengelyen helyezzük el. Emellett a horizontális, vízszintes vetület mellett létezik egy vertikális világ is: az un ,,opruni luma”, vagyis az emberfeletti világ és a ,,teluni luma”, vagyis, egy emberi világ alatti tartomány. Az emberfeletti tartomány negatív részét a „múlók” míg pozitív részét a „dévlórok”, kisistenek, vagy szentek alkotják. Az emberalatti tartományban a „beng” és a „bengórok” vagyis az ördög és a kisördögök, vagy tisztátalan lelkek helyezkednek el.

Ebben a hiedelemvilágban minden fordítva tükrözõdik, hiszen a pozitív megítélésû, kultúrával bíró cigányok teremtik a „múlo”-kat, akik olykor hajlamosak gázhoként, ellenséges módon viselkedni, míg a negatív, természettel bíró gázhok teremtik a „dévlórokat” akik viszont hajlamosak cigányként, jóindulatúan viselkedni, és segíteni a romákat. A szentek legfontosabb képviselõje Szûz Mária, akinek a kultusza a legerõsebb és legélõbb a cigányság körében. Érdekes ellentmondás az is, hogy a legfontosabb roma rítusok csakis és kizárólag egy speciális gázho, a ,,rashaj”, a pap közvetítésével és hitelesítésével mehetnek végbe. Egy újszülött, születésekor már belépett ugyan az élõk, az emberek világába, de még nem „tiszta”. Ezért van szükség különbözõ elõvigyázatossági intézkedésre vele, és a gyermekágyas anyával kapcsolatban. Romává gyakorlatilag a keresztelési szertartás során a gázho pap közremûködésével válik, mint ahogy az elhunyt is csak az õ közvetítésével válik múló-vá a temetés után. A roma világ ki és bejáratának kulcsa tehát egy gázhó, a pap kezében van, aki a roma közösségek életében még mindig pontifex, azaz hídverõ funkciójában van jelen, az emberi és a transzcendens világok között.

Bizonyára feltûnt, hogy ebbõl a világképbõl hiányzik valami rendkívül fontos dolog. Hol kap helyet ebben a világképben Isten?

A mindig és mindenhol jelenlévõ, mégis megfoghatatlan és elhelyezhetetlen Isten ebben a rendszerben maga az origó: a minden és a semmi, ami mégis az egész rendszer központja és kiindulópontja. A cigány ember számára a fontos annak tudata, hogy Isten létezik, mindig és mindenhol velünk van, és soha sem hagy el minket. Ugyanakkor teljesen idegen mentalitásától, hogy ezzel kapcsolatban mélyebb fejtegetésekbe bocsátkozzon. Nem próbálja meg Istent sem behatárolni, sem korlátok közé szorítani, sem pedig megfejteni. Talán épp azért, mert sajátos gondolkodásából adódóan – ellentétben az európainak mondott gondolkodásmóddal – egyszerûen nincs szüksége arra, hogy racionalizálja transzcendens élményeit.

Aki olyan kultúrából érkezik, melynek gondolati szerkezetét mélyen áthatja az írásbeliség, az nehezen tudja felfogni a szóbeli, orális tradíción alapuló, és az írásbeliségen alapuló kultúra közötti különbség meghatározó szerepét. A könyvnyomtatás elõtt Európában is szájról-szájra terjedtek az ismeretek. Fontos volt a mester és a tanítvány kapcsolata, amely az írásbeliség elterjedésével egyre inkább elszemélytelenedett. A ma létezõ, mintegy 3000 nyelv közül csupán 78-nak van saját irodalma. A kultúra megtanítja az embert a környezõ világ rendszerezési módjára. Arra, hogy a töménytelen kívülrõl jövõ információból kiszûrje a számára fontosat, és figyelmen kívül hagyja az érdektelent.

A szavakból álló világ elsõsorban a cselekvés világa. Ahogy pl. a fény a meleggel egyenértékû, a kimondott szó történést jelent, valami bekövetkezõt. A kimondott szó tehát maga az esemény és nem tárgy, a kimondott szavakkal ezért erejüknél fogva óvatosan kell bánni, hisz az nem a valóság metaforikus ábrázolása, hanem maga a valóság.

Ezért pl. míg a humornak vagy akár az obszcenitásnak is helye lehet, p1. a férfiak egymás közötti társalgásában, az elbeszélésben, amely a „valóságot” hivatott elmondani ezek sohasem kaphatnak helyet.

Az írásos kultúrában a tanulási folyamat lényege az elemekre bontás, a logikai elemzés, míg a szóbeli kultúra embere az ellenkezõ irányba halad: összerakja és felhalmozza emlékezetében mindazt, amit a többiek mondtak. Az objektív világhoz tehát közvetett módon viszonyul, azon keresztül amit mások mondanak, vagyis tekintélyelvû mintákat követ. Végül az egyén – az írásos kultúra számára felfoghatatlan módon – egyszercsak eltûnik a csoportban, csak a csoport részeként létezik tovább. A többiekkel való kapcsolata aszerint alakul, hogy milyen funkciót lát el: gyerek, férj, apa, vagy testvér. Az írásos kultúra azért tekint gyakran bénultan az olyan helyzetekre, amikor azt látja, hogy az ilyen egyén egyszerûen képtelen saját individuális igényeinek, szükségleteinek felismerésére. Ha fel is ismeri azokat, nem tud nekik hangot adni, nem tud számukra érvényt szerezni. Szemléltetésül egy történetet idézek:

Mért nem válik el a férjétõl, ha veri? – kérdeztük egy felmérés során az egyik asszonytól. Hisz számunkra ez annyira nyilvánvaló megoldásnak tûnt. Értetlenül nézett ránk, hiszen õ feleség, erre a szerepre szocializálódott. Ezt a szerepet pedig csak az adott közösségben töltheti be.

A szóbeli kultúra a társadalmi ismeretek megõrzését jelképekbe, mítoszokba sûrítéssel biztosítja. A romák elbeszélésének szerkezeti és stiláris sajátságai három funkciót szolgálnak: segítenek a megjegyzésben, megkönnyítik a témával való azonosulást, és továbbítják az elbeszélés üzenetét. Mindezt változatos eszközökkel igyekszik elérni. Ilyenek: a drámai hatások alkalmazása, így pl. az igeidõk váltakozása, névmási utalások, a hallgató nevén szólítása, hozzá intézett állandó kérdések, melyek bevonják a cselekménybe, a drámai, vagy félelmetes elemek felnagyítása, a tanulság levonása, a feltételes mód helyett jövõidõ használata, mintha a múltbeli fenyegetettség még most is megvalósulhatna, összefoglalás és az erkölcsi tanulság újbóli levonása.

Levi-Strauss barkácsoló emberéhez hasonlóan, a „szóbeli ember” is egy elõre készen álló szerkezetet alakít az aktuális igények szerint. Ez egyrészt biztosítja, hogy a változó körülmények között is megõrizze azonosságát. Ugyanakkor azokat az elemeket, aminek már nincs jelentõsége a jelen szempontjából aktuális dolgokkal cseréli fel. Éppen ez a szüntelen újjáteremtési képesség, az új dolgok önmagukhoz igazítása az, ami megnehezíti, hogy a gázhok szava – akár a tömegtájékoztatási eszközök által, akár írásban, vagy iskolák közvetítésével jut eI hozzájuk – megváltoztassa a romákat.

Érdekes megvizsgálni például, hogy a betegséggel, a kórházzal kapcsolatos hiedelmek hogyan befolyásolják a cigány emberek magatartását, hozzáállását.

A kórház a romák szemében alapvetõen a gázhok intézménye, amit gázhoknak találtak ki. Nem igen ismerek olyan cigányt, aki azt mondaná: „Befekszek már egy kicsit a kórházba, hogy kipihenjem magam.” Sõt, egyetlen pillanatig sem marad tovább, mint amennyi feltétlenül szükséges. Gyakran még azt sem várja meg, hogy hazaengedjék, elõbb távozik, akár saját felelõsségére is. Mi lehet ennek az oka? Nyilván nem érzi ott jól magát. Pedig megvan mindene, fõznek, mosnak, takarítanak rá, tisztaságban van – mondhatnánk. Csakhogy a tisztaság és tisztátalanság fogalma ismét eltérõ a cigány és a magyar kultúrában. Egy biztos, a cigány ember szemében a kórház többszörösen tisztátalan, veszélyes és félelmetes hely. Kezdjük ott, hogy gázhok között van, akik nem ismerik a tisztasági szabályokat, amelyek betartását az õ közösségében szigorú tabuk írják elõ. Egy nõ pl. nem mutatkozhat mások elõtt hálóingben, fedetlen fõvel, ágyban fekve. De egy férfi sem, hosszú nadrág nélkül.

A tisztaság nem csak a fizikai, de a pszichés és mentális síkra is kiterjed. A tisztaság része a helyes beszéd, helyes érzés és gondolkodás is. Kórházban az emberek néha meghalnak. Ez már csak így van. De a halott, a múlo, tisztátalan, akitõl ráadásul minden cigány fél. Tehát, a kórház veszélyes hely. Ha egy cigány beteg azt látja, hogy egy ágyon meghaltak, hiába cserélik le az ágynemût már nem fekszik bele.

Az egészségügy területérõl kiragadott példák a társadalmi együttélés más területeire nézve is tanulságosak. Elgondoltatóak és megszívlelendõek pl. a roma nôk és gyermekek és az egészségügy kapcsolatáról végzett kutatások tanulságai. Neményi Mária, az MTA Szociológiai Kutató Intézetének tudományos fômunkatársának felmérése bebizonyította, hogy mindkét oldalon, tehát mind az egészségügyben, mind a romákban kölcsönösek az elõítéletek. Mintha az érintett felek nem „ugyanazon a diskurziv univerzumon” osztoznának, vagyis „megnyilatkozásaik értelmezési tartománya teljesen különbözõ, nem egy nyelven beszélnek”. Az ilyen interakciók hamis interpretációkhoz vezetnek egymásra vonatkozóan, amely további bizalmatlanságot szül, ez pedig csökkenti az egészségügyi ellátás hatékonyságát.

Mivel „a sikeres kommunikáció alapfeltétele az, hogy a felek ismerjék egymást, hogy fölfogják a másik fél szándékait és cselekedeteit, hogy képesek legyenek a másik fél várható reakcióinak elörebecslésére”, a szociológusnõ a két fél közötti sikeresebb kommunikáció érdekében a következõ javaslatokat fogalmazta meg:

Az egészségügyi pályára készülõk képzésébe kerüljön be a cigányokra vonatkozó ismeretek oktatása;

a szakképzésbe – de az általános oktatásba is – be kell építeni a kisebbségek iránti toleranciára való nevelést;

ugyanígy elengedhetetlen a kommunikációs-kapcsolatteremtési képesség javítását szolgáló tréningek alkalmazása, az empátia oktatása;

végül az egészségügyiek és a roma kliensek közötti viszony javításának további eszköze lehet a romák bevonása az egészségügy törekvéseibe, akár mint munkavállalók, akár mint helyi – pl. családtervezési – programok kidolgozásába bevont résztvevõ egészségnevelõk, stb.

Ezek a javaslatok véleményem szerint általánosíthatóak az élet többi területére is. A cigányság társadalmi integrációja nem képzelhetõ el a többségi társadalom nyitottsága nélkül. A közvélemény formálásához pedig alapos és valóságos ismeretekre van szükség a cigányok kultúrájáról, hagyományairól, értékeirõl.