– Meggyõzõdésem, hogy a cigányság helyzetének rendezése kikerülhetetlen. Nem kampányszerû megoldásokra van szükség, ez következetes és hosszú távú állami tervezést igénylõ program. Meg kell szólítani a cigányság és a többségi társadalom lehetõ legszélesebb tömegeit, hiszen közös nemzetépítõ feladatról van szó. Úgy vélem, hogy mindenkit meghatározó módon befolyásol a neveltetése és a környezete. Ezért az elsõrendû teendõ a megfelelõ iskoláztatás. Ezt mindenféle ösztönzéssel segíteni kell, s nem szabad sajnálni semmiféle anyagi és egyéb áldozatot. Természetesen az eljövendõ generáció képzésével párhuzamosan kell a szûkebb és tágabb társadalmi környezet problémáival is foglalkozni. Számtalan példát láthattunk, amikor a környezet visszahúzó ereje semmissé tette akár a több évtizedes iskoláztatás eredményeit is. Sokan félbehagyják tanulmányaikat, hiszen hiányzik otthon a dolgos kéz, s a pillanatnyilag elérhetõ akár szerény kereset is csábítóbb, mint a beláthatatlan távolságból kecsegtetõ kvalifikáltabb jólét. Sokszor szélmalomharcnak tûnik mindez, de rövidlátó az a tervezés, amely nem ismeri fel, hogy a legjobb és legbiztosabb befektetés a tanult elmék számának növelése, s az ehhez szükséges feltételeket elõteremtõ jól átgondolt és finanszírozott iskolapolitika. S itt ki kell emelnem az állami szféra mellett a cigányság „jobbsorba jutottainak” és a cigány értelmiségnek a felelõsségét is. Ki ismerheti jobban a cigányok gondolkodásmódját, szokásait és szocializációs mechanizmusait náluk? Felesleges ezt a népcsoportot olyan kényszermegoldásokba vinni, amely idegen kultúrájuktól. Meg kell találni azokat a kapcsolódási pontokat, értékeket, amelyek mentén építkezve megvalósítható a sokat emlegetett integráció.

– Az integrációról sok szó esik, módszereirõl azonban már egyre kevesebb…

– A különbözõ szociális ellátó rendszerekbe most is nagyon sok pénz van, a hasznosulását azonban nehéz megítélni. Bizonyára lenne javítanivaló ezen a területen, félõ hogy a címzett támogatások sok esetben célt tévesztenek. Legfeljebb felszínes tüneti kezelést tesznek lehetõvé. Még egyszer hangsúlyozom, rendszeres, hosszú távú, átfogó, állami szerep és tehervállalás, de ugyanakkor állami és társadalmi kontroll is szükséges. Erre hazánk és a cigányság eddigi történetében nem volt példa, legfeljebb szólamokban és szavakban. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a cigányság társadalmi súlya ma sokkal jelentõsebb, mint valaha is volt a történelem során. A jól ismert népességi trendek tükrében pedig nem csökkenni, még erõsödni fog. Jól ismert tény az is, hogyan befolyásolják a négyévenkénti politikai ciklusváltások és a mindenkori politikai alkuk a cigányság helyzetét. Elgondolkodtató tehát a felelõsség kérdése, ami a hatalmi szféra, a társadalmi és kulturális elit tevékenységét illeti. Érthetetlen módon nem kap elég hangsúlyt ez a felelõsség. Ha a szõnyeg alá söpörjük a problémát, elõbb vagy utóbb nagyon nagy gondokkal kell szembenéznünk! A semmibõl a „mégsemmibb”-be esõ szerencsétlenektõl, s itt most vonatkoztassunk el attól, hogy a saját vagy mások hibájából jutottak oda, nagyon nehéz elvárni, hogy felelõsen és az elfogadott társadalmi normák szerint viselkedjenek. Ezt sekélyes dolog egyszerûen cigány problémának, vagy megélhetési bûnözésnek nevezni. Visszautalnék a környezet korábban már emlegetett befolyására. Mismásoló, felelõtlen közfelfogással ezt a megoldatlan problémát nem lehet sokáig büntetlenül megkerülni.

– Mit várhatnak a romák az EU-csatlakozástól?

– Sokan, sokféleképpen vélekednek manapság arról, hogyan és mi is fog történni az EU-csatlakozást követõen. Én azoknak a véleményét osztom, akik visszafogottabbak, fenntartásaik vannak, és azt mondják, hogy sok-sok kérdõjele van az EU-csatlakozásnak. Nem szeretném ezt a politikai döntést minõsíteni, hiszen erõsen befolyásolják a világpolitikai léptékû folyamatok. Az azonban százszázalékosan megjósolható, hogy igen erõs piaci nyomás fog a magyar gazdaságra nehezedni. A kérdések kérdése az, ki hogyan éli meg, s tud majd helytállni ez alatt a nyomás alatt. Azt mondják, a hideg vízben is csak az elsõ öt perc a nehéz. Hogy meddig tart majd ez az elsõ párévnyi nehézség, ez megfoghatatlan. Ha belegondolunk abba, hogy a tõkeerõsebb, az élet kihívásaira anyagilag és szellemileg jobban felkészülteket is megrázhatja, sõt leteperheti az eljövendõ idõszak, mi várható akkor a teljesen védtelen és kiszolgáltatott rétegek esetében. Nézetem szerint óriási csúszásban, késében vagyunk a felkészülést illetõen.

– Ez nagy baj, különösen a romák számára. Ön szerint milyen típusú képzéssel érhetõ el a leghatékonyabb felzárkózás?

– A divatirányú oktatás, a csak a napi szükségleteket megcélzó képzés szerintem elhibázott dolog. Az elsõ 8-12 évben véleményem szerint egyszerûen csak tanulni kell, minél többet, minél szélesebb általános mûveltségre kell szert tenni. A gondos, jó alapképzést nem lehet megspórolni. Egy biztos, a mai világban nehéz a számítógép ismerete nélkül boldogulni, s igen felértékelõdött a pénzügyi, számviteli ismeretek értéke. Ennek ellenére elhibázott döntés lenne az általános mûveltséget, humán felkészültséget adó képzés mellõzése, illetve ezen tárgyak tantervi követelményeinek csökkentése. Erre egész egyszerûen a személyiség kiegyensúlyozott fejlõdéséhez van szükség. Ahhoz, hogy egy bármely területen dolgozó szakember megfelelõ felelõsséggel tudja mérlegelni a saját munkájának, a döntéseinek következményeit, igenis ismernie kell pl. a saját hazájának történetét, kultúráját. Engem újból és újból megdöbbent például, hogy mennyire nem olvasnak az emberek. Persze megértem, hogy mindenki fáradt és túlhajszolt, de akkor is elkeserítõnek tartom, hogy az olvasás, az értékes könyvek helyét teljesen kiszorítják a különbözõ televíziós show-mûsorok. Legfõképpen a fiatalság esetében tartom ezt elszomorítónak. Mint korábban az érettségi vizsgákon felügyelõ szakmai elnök, gyakran szembesültem azzal, milyen mértékben csökkent a fiatalok olvasottsága, s egyáltalán hogyan küzdenek magával az olvasás gyakorlatával is. Mintha nem szerezték volna meg a megfelelõ készségeket, ami pl. az olvasás és a helyesírás gyakorlatát illeti. Ugyanígy az alapvetõ természettudományos ismereteket is az alapképzésben kell megtanulni. Az egyetemen már nem tanítják például a sósav, vagy a víz képletét. Persze sokan azzal érvelnek, hogy a tanítási órák száma kötött, s kérdés, az adott idõbe mi fér bele, hogyan lehet teret és idõt biztosítani a korszerû tudományos ismeretek és készségek elsajátításának. Én nem tartanám tragikusnak a képzési idõ kitolódását, ma már megszokott dolog, ha valaki 28-30 éves koráig is tanul, hiszen a keresõképesség idõszaka és az általános életkor is kitolódott.

– Ez nem jellemzõ a romákra, akiknek átlagéletkora 10-12 évvel rövidebb. Az utóbbi idõben sok szó esik a magyarság elõítéleteirõl, Ön szerint jogosan?

– A magyar embertõl – ki merem jelenteni – teljesen idegen a faji vagy ilyen jellegû megkülönböztetés. Úgy gondolom, hogy az efféle konfliktusok hátterében nagyon is meghatározott motiváció alapján, mesterségesen gerjesztett konfliktusokról van szó. Az én magánvéleményem az, hogy igen is létezik egy felelõtlen és ugyanakkor „helyzetben lévõ” réteg, amely rádolgozik erre a folyamatra. A baj az, hogy a kevésbé tudatosan gondolkodó emberek el is hiszik mindezt. Lehet itt persze mindenféle felmérésekre hivatkozni, mely szerint mi magyarok elõítéletesek, ad absurdum fajgyûlölõk vagyunk. Én azt hiszem, ha összevetjük azt, hogyan viszonyultak népünk történetének különbözõ korszakaiban a magyarok az ide bevándorlókhoz pl. Európa más nemzeteinek kisebbségi és nemzetiségi politikájával, elgondolkodtató következtetésekre juthatunk. Elég csak arra gondolnunk, hogy Nyugat-Európa számos országában a cigányok mind a mai napig nem telepedhetnek le szabadon. Én nem azt mondom, hogy ebben az országban nem történtek társadalmi igazságtalanságok. Emlékezzünk például a két világháború közötti un. békebeli idõk Amerikába kitántorgó másfélmillió magyarjára. Ez a példa egyébként is intésül szolgálhat a mostani gazdasági helyzet fényében. Ma már tudjuk, hogy az un. mindenható piac önmagában nem oldja meg a társadalmi és gazdasági kérdéseket. Azt is tudjuk már a francia forradalom óta, hová vezet a minden tekintélyt, erkölcsi szabályozást tagadó gyakorlat. Igen veszélyes tendenciának gondolom azt, ami minden történelmileg kialakult hagyományt, értéket relativizálni igyekszik. Talán többet kellene beszélni a közéleti fórumokon és a médiában lehetõség szerint álságosság nélkül és emberségesen azokról a pozitív példákról, amelyek ugyanúgy léteznek, mint a rossz példák.